Már nem tudom megmondani, mennyi ideig nem nyúltam a kéziratokhoz. Fiatalkoromban sosem tettem volna ilyet, de az idő múlása megváltoztatott. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem dolgoztam. A hálókönyv előtt ültem, és hol az egyik, hol a másik cédulát néztem, olykor órákon keresztül. Mador a második napon megjegyezte, hogy ha továbbra is ilyen szorgalmasan bámulom a falat, hamarosan vissza fog nézni. Magam is kezdtem ettől tartani.
Egyre kevesebb hely maradt a deszkán. A Rézszív, a Bronzhenger és a Sárga fém, de nem arany mellé újabb és újabb feljegyzések kerültek. A két rézlapról szóló provence-i iratot két másik cédulával kötöttem össze, Vlad vajda történetét pedig egyelőre külön hagytam. A szálak keresztezték egymást, olykor többszörösen is, mintha a bizonyítékoknak pusztán ezek összekuszálásával sikerülhetne megállapodniuk valamiben.
A legtöbb összefüggést magam állítottam fel. A hálókönyv nem az igazságot ábrázolta, hanem azt, amit én pillanatnyilag igaznak tartottam. A kettő között pedig akkora különbség lehet, amekkorát egy valamirevaló történetíró egész életében sem tud eltüntetni. Egy reggelen aztán elhatároztam, hogy újrakezdem. A kutatást nem, azzal torkig voltam – csak a kérdezést. Leválasztottam a deszkáról a Rézszív céduláját, és az asztalra tettem. Mellé került a Bronzhenger, majd sorban a többi. Végül ott feküdt előttem valamennyi feljegyzés, amelyek miatt az elmúlt hónapokban – de inkább években – több gyertyát égettem el, mint amennyit a kolostor számadója méltányosnak tartott.
Három cédulát szeltem egy papirosból.
Az elsőre ezt írtam: A kérdező csendesebben távozott.
A másodikra: Három kérdésből egy eltűnt.
A harmadikra: Nem ugyanaz az ember tért vissza.
Egymás mellé helyeztem a cetliket. Az állítások különböző helyekről és különböző időkből származtak. A másolók nem ismerték egymást, legalábbis semmi okom nem volt feltételezni az ellenkezőjét. Az egyik beszámoló jámbor történetnek látszott, a másik valamiféle szerkezetről szólt, a harmadik pedig olyan eseményt rögzített, amelynek szereplője szemmel láthatóan nem kívánta, hogy az utókor túlságosan sokat tudjon róla. Egyvalami mégis közös volt bennük: egyik sem beszélt arról, hogy a Rézgép mit válaszolt. Eddig ezt a hiányt a másolók számlájára írtam. Egyesek nyilván nem értették a szöveget, mások, akik értették, pontosan ezért kihagyták azt, amit veszélyesnek gondoltak. Az emberi hanyagság és óvatosság olyan bőséges forrása a történelmi tévedéseknek, hogy a kutatónak ritkán szükséges természetfölötti magyarázatokhoz folyamodnia. De mi van, ha ezúttal kivételesen nem a másolók hibáztak?
Elővettem Pierre de Nostre-Dame feljegyzéseit. A provence-i orvos két rézlapjáról tudtam a legkevesebbet, mégis – vagy éppen ezért – az ő története zavart a leginkább. Kereskedő volt-e, orvos, esetleg két különböző emberről szólnak a feljegyzések? A Nostre-Dame név önmagában semmit sem jelentett: tudtam, hogy a megkeresztelkedett zsidók között akadnak, akik új hitük felvevése helyének nevét használják – ennek alapján Miasszonyunk Péter lehetett több is, akár számtalan. Azt sem tudtam, miért jegyezte le azokat a különös négysorosokat. Jóslatnak szánta vagy valamiféle emlékeztetőnek? Ha utóbbinak, akkor mire akarta emlékeztetni magát? A második versben hét kérdés szerepelt, amelyek közül hat kapott feleletet. A hetediket elnyelte a hallgatás. Sokáig azt hittem, hogy ez egyszerű számmisztika. A hetes szám különösen alkalmas erre. Hét nap, hét erény, hét főbűn; ha egy költő hét dolgot sorol fel, rendszerint biztos lehet benne, hogy valaki előbb-utóbb titkos értelmet talál bennük. Csakhogy Pierre nem hét választ említett. Hanem hatot.
Visszatettem a verset az asztalra, és előkerestem a Bronzhengerről szóló iratot, aztán a Rézszívet, majd azt a feljegyzést, amelyben a kérdező csendesebben távozott. És többé nem a számokat kerestem, hanem azt, hogy mi történt az emberekkel. Az egyik beszámolóban valaki elhallgatott. A másikban megváltoztatta az elhatározását. A harmadikban nem tért vissza oda, ahonnan elindult. Vlad vajda pedig, ha a róla szóló töredéknek hinni lehetett, egyszerűen visszafordult. Egyikük sem hozott magával olyan ismeretet, amelyet bárki ellenőrizhetett volna. Nem mondták meg, mikor következik be az újabb háború, mikor hal meg egy uralkodó, de még annyit sem, hogy hol érdemes kutat ásni. Legalábbis a fennmaradt beszámolók ilyesmiről hallgattak. Cserébe mindegyikük másként viselkedett, mint korábban. Ezt a különbséget addig nem vettem észre, mert magam is azt kerestem, amit a krónikások: a jóslatot. Pedig az ember nemcsak azért változtatja meg az elhatározását, mert megtudja, mi fog történni. Hanem azért is, mert felismeri, mit nem vett figyelembe.

*

Délután Mador nézett be a cellámba. Egy korsó vizet hozott, amelyet az asztalra állított, közvetlenül Pierre versei mellé.
– Megint nem ettél – mondta.
– Tegnap ettem.
Mador a deszkáról leszedett cédulákra pillantott.
– Lebontod?
– Újrarendezem.
– Miért?
– Mert eddig rossz kérdéseket tettem fel.
– És most jókat teszel fel?
– Ezt próbálom kideríteni.
Leült az ajtó mellé. Ugyan nem kértem a társaságát, de nem is zavartam el. Az utóbbi időben megszoktam, hogy időnként bejön, megnézi, mire jutottam, majd tesz egy olyan megjegyzést, amelyet először fölöslegesnek tartok, de a hatására később kénytelen vagyok átgondolni sok mindent.
– Tegyük fel – kezdtem –, hogy valaki egy szerkezethez fordul, mert tudni akarja, megnyer-e egy csatát.
– Ez gyakori kívánság lehet.
– A szerkezet azonban nem mondja meg.
– Akkor rossz szerkezet.
– Hanem megmutatja neki, hogy nem kérdezte meg, mi történik, ha megnyeri.
Mador rám nézett.
– Azt a csata előtt is megkérdezhetné.
– Meg. De rendszerint nem teszi.
– Akkor a szerkezet fölösleges.
– Talán.
– Vagy az ember fölösleges.
Ezen elgondolkodtam.
Mador ivott a korsóból, majd felállt.
– Ha megérted, szólj. Addig legalább egyél valamit.
Az ajtóban még visszafordult.
– Az apát kérdezteti, hány szöget akarsz még elhasználni.
– Amennyi szükséges.
– Ezt mondtam neki én is.
– És?
– Azt felelte, hogy imádkozni fog a kovácsért.
Távozása után sokáig ültem mozdulatlanul. A példám rossz volt, ezt beláttam. Túlságosan könnyen alkalmazkodott ahhoz, amit bizonyítani akartam. Ha valaki megkérdezi, megnyer-e egy csatát, abból még nem következik, hogy a győzelem következményei érdeklik. Lehet, hogy egyszerűen csak életben szeretne maradni. De Mador egy másik dologra is rámutatott: Ha a Rézgép valóban arra késztette az embert, hogy újabb kérdéseket tegyen fel, akkor miért volt szükség magára a gépre? Miért nem volt elegendő egy bölcs tanácsadó, egy jó tanító vagy egy kellően kellemetlen természetű szerzetes?
A válaszhoz nem jutottam közelebb. A kérdéshez viszont igen.

*

Másnap visszamentem a könyvtárba, és előkerestem a legrégebbi feljegyzéseket. Nemcsak a Rézgépről szólókat, hanem azokat is, amelyeknek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget. Olyan történeteket kerestem, amelyekben valaki tanácsért fordult egy másik emberhez, majd másként cselekedett, mint eredetileg tervezte. Rengeteget találtam. Királyok hallgattak gyóntatóikra, hadvezérek követték augurok útmutatásait, kereskedők fogadták meg öreg rokonaik tanácsát. Akadt olyan uralkodó is, aki kizárólag azért változtatta meg a döntését, mert az udvarában mindenki egyetértett vele, és ezt gyanúsnak találta.
Az ilyen történetek többnyire elárulták, milyen tanács hangzott el. A Rézgép történetei nem. Ez volt a különbség. Nem tudtam, hogy a gép beszélt-e, írt-e, mutatott-e valamit, vagy pusztán olyan működése volt, amelyet a szemlélő valamiképpen megértett. A bronzhenger, a rézlapok és a többi töredék erre nem adtak elegendő támpontot. Az egyetlen biztosnak látszó állítás az volt, hogy az emberek kérdésekkel fordultak hozzá, és a találkozás után másként viselkedtek. A válaszokról pedig alig maradt fenn valami.
Újraolvastam Pierre egyik feljegyzését:
A két rézlapon a mondatok kérdésnek látszanak, de válaszként kell olvasni őket.
Miért? Miért kellene egy kérdést válaszként olvasni? Talán azért, mert Pierre mindenáron választ keresett? Egy orvosnak ez megbocsátható. A beteg kérdez, az orvos felel. Ha az orvos nem tudja a választ, a beteg attól még rendszerint elvárja tőle. A jósoknak még nehezebb lehetett: hozzájuk eleve olyan kérdésekkel fordultak, amelyekre senki sem tudhatta biztosan a feleletet.
Pierre tehát megfordíthatta a dolgot. Amit kérdésnek látott, azt válaszként olvasta, mert feltételezte, hogy a rézlapoknak válaszokat kell tartalmazniuk. De mi van, ha éppen fordítva történt? Mi van, ha a rézlapokon valóban kérdések álltak? És ha a Rézgép nem a választ adta meg, hanem azt a kérdést, amelyet az ember elmulasztott feltenni?
Felálltam, végigsétáltam a könyvtáron. A polcok között hűvös volt. Az egyik ablakon beeső fényben por kavargott, a távolabbi asztalnál fiatal másoló dolgozott. Amint elhaladtam mellette, felnézett, majd gyorsan visszahajolt a pergamen fölé. Bizonyára attól tartott, hogy megkérdezem, miért hagyott ki egy sort. Nem kérdeztem meg. Először fordult elő velem, hogy egy másoló hibájánál érdekesebbnek találtam a sajátomat.

*

Aznap este a hálókönyvet ismét összeállítottam. A Rézszív, a Bronzhenger és a két rézlapra hivatkozás továbbra is összeköttetésben maradt. Vlad vajda történetét azonban nem kapcsoltam közvetlenül egyikhez sem. Egy új cédulát helyeztem közéjük. Ezt írtam rá:
A kérdés, amely hiányzott.
Sokáig néztem. A feljegyzések között ugyanis volt még egy különös egyezés. Az emberek a Rézgéppel történt találkozás után nem egyszerűen megváltoztak. Hanem úgy kezdtek viselkedni, mintha valami, ami addig természetesnek tűnt számukra, egyszerre kétségessé vált volna. Nem feltétlenül azért, mert megtudták a jövőt. Hanem mert az eredeti kérdésük elvesztette a jelentőségét.
Vlad vajda esetében nem tudtam, mi történt. Talán olyasmit látott, amitől megrémült. Talán egyszerűen megértette, hogy rossz irányba tart. A fennmaradt töredék nem engedett ennél többet állítani. De a Rézgép többi történetével együtt már másként olvastam az övét is. Az ember feltesz egy kérdést, mert úgy gondolja, tudja, mit akar. Aztán találkozik valamivel, ami megmutatja neki, hogy a kérdéséből hiányzik valami. És amint felismeri a hiányt, a korábbi válasz többé nem elegendő.
Pierre versét vettem elő ismét. Hét kérdés. Hat felelet. A hetedikre nem érkezik válasz. Vagy talán a hetedik kérdés soha nem hangzott el. A hat felelet csupán arra volt elegendő, hogy a kérdező végre felismerje, mit kellett volna még megkérdeznie. Ha így volt, a Rézgép nem a jövő ismeretét kínálta. Hanem a kérdező tudatlanságának határát mutatta meg.
Nem állítom, hogy ezzel minden rejtélyt megfejtettem. A szerkezet működéséről továbbra sem tudok semmit. Nem láttam a belsejét, nem ismerem a készítőit. Azt pedig főleg nem állíthatom biztosan, hogy a történetek mind ugyanarra a tárgyra vonatkoztak-e. De azt hiszem, végre megértettem, miért vált jósgéppé az utókor szemében.
Aki a találkozás után megváltoztatta a döntését, arról könnyű volt feltételezni, hogy előre látott valamit. Aki pedig megpróbálta elmagyarázni, hogy nem választ kapott, hanem újabb kérdést, azt alighanem bolondnak nézték. Mindenki, minden korban azt várta a szerkezettől, amit maga a leginkább szeretett volna birtokolni: bizonyosságot. A Rézgép viszont, ha jól következtettem, éppen a bizonyosságot tette lehetetlenné. Ezért felejthették el a rendeltetését. Nem kellett hozzá tűzvész vagy háború. Elég volt, hogy az emberek egy idő után már csak válaszokat kerestek benne. Aki kérdéseket kapott, csalódottan távozott, aki pedig megváltozott, arról a többiek azt hitték, jóslatot kapott.
Így lett a kérdések gépéből jósgép.
A mécses már alig világított, amikor egy tiszta lapot tettem a jegyzeteim közé. A tetejére ezt írtam:
A kérdések gépe.
Alá pedig két mondatot:
Nem azt mutatja meg, mi fog történni. Hanem azt, hogy mit nem kérdeztél még meg.
Egy ideig elégedetten néztem a feljegyzést. Aztán észrevettem, hogy ez a két mondat is válasznak látszik. Márpedig, ha valamire megtanítottak az elmúlt hónapok, akkor arra mindenképp: a válaszokkal különösen óvatosan kell bánni. Fogtam a tollat, és a lap aljára még egy kérdést írtam:
És mi történik azzal, aki végül minden szükséges kérdést feltesz?
Erre már nem találtam választ a kéziratokban. A lapot nem tűztem fel a hálókönyvre. Összehajtottam, és a többi feljegyzésem közé tettem.
Elhatároztam, hogy másnap beszélek Madorral.

(folytatódik)

Király Farkas

Illusztráció: Király Farkas / ChatGPT

Korábbi fejezetek:

A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány

A rézgép – III. Karamazán könyvtára

A rézgép – IV. A vajda visszafordulása

A rézgép – V. Látta nem ellenség…

A rézgép – VI. Réz, réz és réz

A rézgép – VII. A hálókönyv

A rézgép – VIII. A provanszi doktor