Eső utáni reggel volt. Bár nehezen tudnám megmondani, hogy itt, Karamazánban miben különbözik egy eső utáni reggel egy eső előttitől. Ugyanaz a köd ül a völgyeken, ugyanolyan nyirkos hideg szivárog a kövekből. Faggyú, penész és nedves gyapjú szaga keveredik a kolostor folyosóin.
Még a harangszó előtt felébredem. Az este meggyújtott faggyúgyertya csonkja az asztalon díszelgett. A zsír vékony erekben futott végig a repedezett tölgyfa lapon – ennyi változás történt tegnaphoz képest. Vizet öntöttem a tálba, kimostam szememből az álom maradékát.
Az a lapszéli megjegyzés azonnal keringeni kezdett a fejemben. Nem kellett újraolvasnom, nem is akartam. Vannak mondatok, amelyeket nem szabad túl gyakran nézni. Éppúgy, mint a csillagokat vagy az uralkodókat. Megszokja őket az ember, és ezáltal elveszítik az erejüket.
A könyvtárban meglepetés várt. Mador már ott toporgott. Ismét megkíséreltem megállapítani a korát. A negyvenes éveiben járhatott, bár a kolostori élet húsz évet könnyedén hozzáad bárki arcához. Köpcös volt, gyors, ideges mozdulatokkal. Csuhája könyökén kifényesedett a barna posztó. Bal bocskorán a ki tudja, hol elveszett szíjat spárgával pótolta. Ujjait tinta színezte kékre-feketére, mintha a könyvtár lassan a bőre alá szivárgott volna. Előtte öt különböző kötet feküdt.
– Eddig hármat mutattál – mondtam üdvözlet helyett.
– Az volt a hivatalos három.
– És ez a kettő?
– Ezek a nem hivatalosak.
Letettem a táskám.
A könyvtár még nem ébredt fel teljesen. Lassabban teszi, mint az ember. Ablakai kicsik voltak, a reggeli fény csak nehezen jutott be. Magas polcok húzódtak a falak mentén. A legtöbbet vasalt tölgyfából vágták, másokat később toldottak közéjük gyengébb deszkákból. Kötetek százai sorakoztak rajtuk: juh- vagy borjúbőrbe, ritkábban sertésébe kötve. Többségük olyan öregnek látszott, hogy szinte bocsánatot kérnék tőlük, mielőtt hozzájuk nyúlnék.
– Hány katalógusa van ennek a könyvtárnak? – kérdeztem.
Mador elgondolkodott.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy ki kérdezi.
Leültem. A szék megnyikordult alattam. Nem mai darab volt az sem, illett a vénséges könyvek közé. Nem tetszett Mador válasza. Éppen ezért komolyan vettem.
Egész délelőtt a katalógusokat vizsgáltam. Az első szerint a könyvtár hatszázhúsz kötetet tartalmazott. A második szerint négyszázkilencvenegyet. A harmadik hétszázharminckettőt jegyzett. A negyedik könyvek helyett ládákat számolt. Az ötödik pedig egyáltalán nem tartalmazott számokat, csak neveket. Halott szerzetesek neveit. Ezt lapoztam a leghosszabban.
– Miért emberek szerepelnek a könyvkatalógusban? – kérdeztem Madort.
– Régen így csinálták.
– Mit?
– A könyvek helyét.
– Nem értem.
– Minden szerzetesnek volt egy polca.
– Értem. És amikor meghalt?
– Maradt a polca.
– Ez ostobaság.
– Tudom.
– Akkor miért nem változtatták meg?
– Megpróbálták.
– És?
Mador széttárt karokkal nézett a mennyezet felé:
– Azóta van öt katalógusunk – mondta, majd sürgős tennivalóira hivatkozva magamra hagyott.
Vagyis csak majdnem. Három másoló dolgozott a könyvtárban. Megnéztem magamnak őket. Egyikük egészen fiatal volt. Arca keskeny, szeme bizonyára gyenge, hiszen munka közben annyira közel hajolt a pergamenhez, hogy az orra majdnem érintette a lapot. Betűi egyformák voltak, mint a katonák. A másik idősebbnek látszott. Minden sor végén ásított, majd hosszasan faragta a tollát. Kalamárisa körül több volt a tinta, mint benne.
A harmadik kissé nyugtalanító volt. Harminc év körüli lehetett. Szakállát gondosan nyírta. Csuhája tisztább volt a többiekénél. Kézírása szép volt. Túlontúl szép. Hosszasan figyeltem. Meglepetésemre nem másolt, hanem – javított. Minden hibát kijavított. Minden bizonytalanságot eltüntetett. Minden következetlenséget elsimított. Szövegei nyilván szebbek voltak az eredetinél. És ettől rosszabbak.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle.
A férfi felnézett.
– Mit?
– Javítasz.
– Csak a hibákat.
– És ha a hiba fontos?
Felnevetett:
– Mi lehet fontos egy hibában?
Nem válaszoltam. Nem tudhatta, hogy egész életemben erre a kérdésre kerestem a választ.
Délebéd után – megszoktam a meleg vízben úszkáló káposztaleveleket, hiányozni fognak – sétára indultam a könyvtár épületében. Hogy, hogy nem, különös folyosóra tévedtem. Nem volt elzárva, semmiféle figyelmeztetés nem volt látható, mégis úgy tűnt, mindenki kerüli. A polcok itt alacsonyabbak voltak, a levegő pedig hidegebb. Vastag por ült a köteteken. Néhány könyv gerincén olyan régen nem mozdult a por, hogy átvette a kötés repedéseinek rajzolatát.
Végigsimítottam az egyik polcon. Valami előbukkant. Egy alig látható ibolyaszínű nyíl. Olyan halvány, hogy első pillantásra penészfoltnak véltem. Két polccal arrébb újabbat találtam. Majd még egyet. Mind ugyanabba az irányba mutatott. Valaki útvonalat jelölt meg. Vagy figyelmeztetést hagyott hátra?
Vacsora előtt találkoztam az apáttal. Az öreg szerzetes a könyvtár hátsó helyiségében fogadott. Magas ember volt, csontos arcú. Kezei hosszúak és sárgásak, mintha egész életében tinta, viasz és pergamen között élt volna. Csuhája egyszerűbb volt a többiekénél, de tisztább. Enyhe méhviaszszag lengte körül.
Ölében könyv feküdt. A kötése idősebb lehetett a kolostor legvénebb lakójánál.
– Megtaláltad a hibát? – kérdezte.
– Eddig többet is találtam.
– Akkor jól haladsz.
Egy ideig hallgattunk. De aztán csak feltettem azt a kérdést, amely egész nap foglalkoztatott.
– Miért nincs rend ebben a könyvtárban?
Az apát becsukta a könyvet.
– Volt.
– És mi történt?
– Megpróbálták rendbe tenni.
Felnevettem.
Az apát nem.
Ez nyugtalanítóbb volt bármilyen tréfánál.
Estefelé egy régi leltárkönyv került a kezembe. Kopott tölgyfatáblák, rozsdás kapcsok, vastag pergamenlapok. A tinta helyenként megbarnult, máshol zöldes árnyalatot kapott. A bejegyzések többsége jelentéktelen volt: gyertyatartók, harangok, kelyhek. Törött ládák, megjavított ablakok. Aztán egy ismeretlen valami. Átugrottam néhány oldalt, de percek múlva visszatértem az ismeretlenhez. Latinul írták, nem különösebben jó nyelven:
Instrumentum cupreum
Alatta rövid megjegyzés:
Non aperiendum
Azaz: rézből készült eszköz, fel nem nyitandó.
Semmi különös. Mégis valami furcsa érzés kerített hatalmába.
A következő lap hiányzott. Valaki kivágta, gondosan, már-már művészi pontossággal, alig észrevehetővé téve a hiányt.
Kint sötétedett, a Karamazán ködbe burkolózott. Becsuktam a kötetet. De a tény, hogy valaki évszázadokkal korábban úgy döntött, hogy egy rézből készült tárgyról jobb, ha nem marad feljegyzés, kilépett a lapok közül, és mélyen befészkelte magát az elmémbe.

(folytatódik)

Király Farkas

Illusztráció: Király Farkas / Firefly

A korábbi fejezetek ITT olvashatóak.