I. A hibák gyűjtője

Köd ült a hegyoldalra, sűrű, szürkésfehér, gyapjúszagú köd, amelyet nem fújt szét a szél, csak odébb gyűrt kissé, mint a rosszul hajtogatott posztót. Háromszor is megállítottam az öszvért ugyanannál a kőnél. Harmadszorra már nem akart megállni. Talán ismerte Karamazán útjait. Vagy egyáltalán nem ismerte őket, csak megérezte, hogy ezen a vidéken jobb előbb dönteni, mint később megérteni.
Térképem szerint a kolostornak a gerinc fölött kellett volna állnia, ott, ahol a két patak közti földnyelv végül kopár sziklákban zárul, ahonnan tiszta időben látni lehetett volna a régi vámutat. Tiszta idő nem volt, így vámút sem. Kőnyelv éppenséggel akadt, de olyan helyen, ahol a térkép mocsarat jelölt, a mocsár pedig ott volt, ahol a térkép szerint egykoron vendégfogadó állt.
Összehajtottam a térképet. Nem haragudtam rá, térképekre nem illik. Térképeket hivatalnokok, katonák, földmérők készítenek, meg olyan emberek, akik valamilyen okból azt hiszik, hogy amit egyszer vonallal körbekerítettek, az többé nem mozdul el. Karamazán nem tűnt olyan vidéknek, amely szeretné, ha bekerítenék.
Öregnek még nem érzem magam, mert az ember addig nem öreg, amíg valamelyik nála idősebb ember bosszantja. Ilyen emberből pedig a Fényes Porta környékén mindig akad elég. Csontjaim viszont már nem szeretik a hajnali hideget, szemem gyorsan elfárad az apró betűktől, s ujjaim közül néha úgy hull ki a toll, mintha magához vonzaná a tinta. Hosszú az út Sztambulból. Hajón, szekéren, lóháton, gyalog, majd ezen az apró, komisz öszvéren, amelyet egy fogadóban vásároltam, és amelyről a hándzsi azt állította, okosabb, mint némelyik püspök. Ismerek néhány püspököt, szóval nem volt valami nagy dicséret.
Karamazán kolostora végül nem a gerincen bukkant elő, hanem oldalra csúszva, a hegy vállán láttam meg, mintha évszázadokkal korábban valaki rossz helyre tette volna le, a szerzetesek pedig azóta sem merték volna megemlíteni a tévedést. Falai sötétkék árnyalatot kaptak a ködtől. Tornya alacsonyabb volt, mint a leírásokban, udvara nagyobb, kapuja alacsonyabb. Régi kolostorok méreteiről gyakran hazudnak. Főként akkor, ha több nemzedéknyi krónikás, zarándok és adószedő járta meg őket.
A kapuban egy szerzetes állt. Vagy ült. Nehéz volt eldöntenem, mert olyan mozdulatlanul támaszkodott a falnak, mintha csak a csuhája maradt volna ott, gazdája pedig már régen bement melegedni.
– Későn jöttél – mondta, mielőtt köszönhettem volna.
Hangja száraz volt, mint a régi kenyér.
– Mihez képest? – kérdeztem.
A szerzetes oldalra fordította a fejét. Bal szeme fehér hártyával volt bevonva, jobb szeme viszont olyan élesen nézett, hogy egy pillanatra kedvem támadt visszafordulni.
– Oda – mutatott a szerzetes egy épületre, amely istállónak nézett ki. Az is volt. A kapujában leszálltam az öszvérről. Csizmám bokáig süllyedt a híg sárba. Jó jelnek vettem: ahol ennyi sár gyűlik össze, ott emberek járnak. Ahol emberek járnak, ott előbb-utóbb iratok keletkeznek. S ahol iratok keletkeznek, ott hibák is akadnak.
Azokért jöttem.
Megbízólevelem szerint a Fényes Porta nevében kellett rendeznem a karamazáni kolostor könyvtárának állományát, különös tekintettel a vitatott eredetű kéziratokra, birtoklevelekre, egyházi másolatokra és a határvidéki eseményeket tárgyaló krónikatöredékekre. Szép, kerek mondat volt. Ilyen mondatokat olyan emberek írnak, akiknek soha nem kellett egy penészes ládából egérürülékkel kevert pergament kiszedniük.
Valójában azért küldtek ide, mert már túl sokszor kérdeztem vissza.
Fiatalabb koromban még hittem a jelentésekben. Később a tanúvallomásokban. Aztán a másolatokban. Végül csak a hibákban.
Hazugságot bárki képes kitalálni. Hiba viszont többnyire ott keletkezik, ahol valaki igyekezett pontos lenni. Elvétett betű. Rossz helyre tett vessző. Kihagyott név. Téves dátum. Kétszer másolt sor. Elcserélt birtokhatár. Rosszul fordított szó. Az ilyesmi többet mondott nekem hadjáratokról, uralkodókról és szent emberekről, mint kötetnyi győzelmi históriák.
Portai éveimben sok mindent láttam. Olyan csatákat, amelyek soha nem történtek meg, mégis öt hivatalos jelentés őrizte őket. Békeszerződéseket, amelyekből az egyik fél nevét később kivakarták. Szentek életrajzát, amelyekben ugyanaz a csoda három különböző vidéken ismétlődött meg, csak a csodatevő neve változott. Vlad vajda visszafordulásáról is legalább hat magyarázatot olvastam, és egyik sem volt eléggé rossz ahhoz, hogy teljesen hamis legyen.
Karamazánba tehát nem úgy érkeztem, mint aki igazságot keres. Inkább úgy, mint aki tudja, hol szokott megrepedni az igazság burkolata.
Az udvar közepén kút állt, káváján sötétzöld moha. Három sovány tyúk kapirgált mellette, olyan fontossággal, mintha ők vezetnék a kolostor gazdasági könyveit. Szemközt alacsony épület húzódott, apró ablakokkal. Jobbra a templom, balra a könyvtár lehetett, bár a könyvtárnak jelölt épületen nem volt semmi, ami könyvekre utalt volna, hacsak az nem, hogy minden ablaka csukva volt.
– Öszvér istállóba – mondta az éles tekintetű szerzetes.
– És én?
– Te könyvtárba.
– Most?
– Későn jöttél – mondta ismét.
Ez Karamazánban alighanem mindenre magyarázat volt.
A könyvtár ajtajánál másik szerzetes várt. Fiatalabb, kerekebb arcú, ideges mozgású ember, akinek csuháján több folt volt, mint amennyit egy teljes szerzetesi életben indokoltnak gondoltam. Bemutatkozáskor olyan gyorsan hadarta a nevét, hogy csak a közepét értettem: Modor. Vagy Mador. Ez később sem tisztázódott, mert a kolostorban mindenki másként szólította.
– Nagy megtiszteltetés – mondta a szerzetes egészen jól érthető latin szólással, és közben olyan arcot vágott, mint akit nem a megtiszteltetés izgat, hanem a következményei nyugtalanítanak.
– Kinek? – kérdeztem.
Mador elbizonytalanodott.
– Hát… mindnyájunknak.
– Akkor kezdjük a könyvekkel.
A könyvtárban sötét volt, pedig dél felé járt az idő. Magas polcok húzódtak a falak mentén, némelyik ferde háttal támaszkodott a kőnek, mint az öreg katonák. A padlón ládák, a ládákon könyvek, azokon rongyok. A rongyokon pedig por, vastagon. Egy asztal mellett három másoló ült, ugyanazzal az arckifejezéssel: mintha tudnák, hogy amit leírnak, azt valaki előbb-utóbb félreolvassa.
Pergamen, viasz, korom, egér, hideg kő, régi bőr, megsavanyodott tinta szaga keveredett össze és vett körbe. Ismerős. És otthonos.
– Katalógus van? – kérdeztem.
Mador három különböző könyvet tett elém.
– Melyik az érvényes?
– Mindegyik.
– Akkor egyik sem.
Mador nem nevetett. Ez jó jel volt. Nem szerettem, ha túl korán megértenek.

II. A nyugati példány

Első nap csak szemlélődtem. Nem nyúltam semmihez. Végigmentem a polcok között, fejemben összeraktam a rendetlenség rendjét. Minden gyűjteménynek van alakja. Még a legelhanyagoltabbnak is. Vannak benne hivatalos utak, ösvények, kerülők, titkos átjárók, szégyellt sarkok, ahová a kellemetlen iratokat dugják, és látványos polcok, amelyeket a látogatóknak mutogatnak. Karamazán könyvtára ilyen szempontból őszinte volt: semmit sem mutogatott szívesen.
Este vacsorához hívtak engem is. Hosszú teremben ültünk, meszelt falak között. Leves gőzölgött az asztalon – bár inkább forró víz volt némi káposztával –, de az évek során megtanultam, hogy a kolostori konyhákról csak az beszéljen rosszat, aki saját kenyeret hozott magával, mégpedig eleget.
Idős apát ült az asztalfőn. Sovány, hosszú ujjú ember, arca sápadt, szeme fáradt, de nem tompa. Végignézett rajtam, aztán biccentett.
– Íme Arakel Ohaneszján, a Fényes Porta embere.
– Többnyire a hibáié – feleltem.
Néhányan felnéztek. Egy fiatal másoló elmosolyodott.
– Igaz, hogy nyomozóként használtak? – kérdezte valaki a bal oldalról.
– Nem.
– Akkor mire?
– Javítónak.
Most többen nevettek. Hagytam. A nevetés sokszor hasznosabb, mint a magyarázat. Aki nevet, később szégyelli, hogy nem értette.
Az apát nem nevetett.
– Mit javítottál?
– Jelentéseket. Jegyzőkönyveket. Határleírásokat. Családfákat. Olykor emlékezetet.
– Emlékezetet nem lehet javítani.
– Ezért romlik el olyan gyakran.
Csend lett, még a kanalak is óvatosabban értek a tálhoz.
Ekkor mondtam ki először Karamazánban azt a mondatot, amelyet később többen is nekem tulajdonítottak, bár legalább háromféleképpen jegyezték fel:
– A hazugság egyszerűen javítható. A hiba már érdekesebb.
Mador keresztet vetett. Vagy csak megvakarta a mellét. Karamazánban a kettő között nincs mindig éles különbség.
Következő nap munkához láttam. Kora reggel beköltöztem a könyvtárba. Kis asztalt kaptam az északi falnál, ahol hidegebb volt ugyan, de a fény tovább áradt be a csak miattam kinyitott ablakon. Kértem három üres ívet, két új tollat, ecetet a penészfoltokhoz, vékony kést a lapok szétválasztásához, és egy olyan embert, aki tudja, melyik ládához nem szabad nyúlni.
Mador visszakérdezett:
– Amelyikhez nem szabad, vagy amelyikhez nem ajánlatos?
– Kezdjük azzal, amelyikhez nem ajánlatos.
Így jutottunk el a harmadik sor alatti ládákhoz.
Az első hét eseménytelenül telt, már ha esemény alatt csatát, látomást, árulást értünk. Én azonban nem ilyen eseményekre vártam. Nekem elég volt egy rossz dátum. Egy feleslegesen kihúzott név. Egy kétszer szereplő földbirtok. Egy olyan könyv, amely a katalógus szerint harminc éve elveszett, de a fedelét borító por alapján legalább harminc éve ugyanazon a polcon állt. Ilyet a negyedik napon találtam. Feljegyeztem. Nem örültem látványosan. A nyom kényes jószág: ha ünnepelni kezdik, megsértődhet, és átvezetheti az embert a legközelebbi tévedésbe.
Második héten előkerült egy görög nyelvű szertartáskönyv, amelyben a húsvéti ima közepén három sor egy hadiadójegyzékből származott. Harmadik héten egy birtokadományozó oklevél hátoldalán olyan gyermekrajzot találtunk, amelyen egy toronyból madárfejű ember hajolt ki. Mador szerint angyal volt. Szerintem hivatalnok. Egyikünk sem tudta bizonyítani.
Negyedik héten kezdtem unni magam. Ez veszélyes állapot volt. Ha unatkozom, rendszerint elkezdem átnézni azokat az iratokat, amelyeket mások jelentéktelennek tartanak. Ilyenkor szoktak bajok történni.
Délelőtt esett. Nem nagy cseppekben, hanem apró, makacs permetben, amelyet a szél betolt az ablaktáblák résein. A másolók morogtak, mert a tinta lassabban száradt. Mador egy sérült kódex fölött ült, és úgy sóhajtozott, mintha személyesen őt rágná egy nagyobb csapat moly.
Egy keskeny, barna bőrbe kötött kéziratot vettem elő az egyik oldalsó polcról. Nem szerepelt a három katalógus egyikében sem, bár ez önmagában még nem tette izgalmassá. Karamazánban a könyvek jelentős része inkább ódzkodott a nyilvántartástól.
Örmény szöveg volt. Késői másolat. Pontatlan kéz. Egy helyen a másoló nyilván elaludt, mert ugyanazt a sort kétszer írta le, másodszor már rövidebben, mintha takarékoskodásról álmodott volna. Tartalma első pillantásra jelentéktelennek látszott: elmélkedés az uralkodók álmairól, csillagok mozgásáról, madarak repüléséről és arról, miként kell megkülönböztetni az isteni intést a gyomorrontástól. Ilyen szövegből sok volt. Túlságosan sok. Már majdnem félretettem, amikor észrevettem egy megjegyzést a huszonhetedik levél szélén.
Más tinta. Másik kéz. Nem örményesen kerekedő, hanem szögletesebb betűk, mintha írója idegen nyelven tanult volna fegyelmet. A sor annyira közel futott a lap széléhez, hogy az utolsó szó vége hiányzott, lekaparta vagy megette valami.
Közelebb hajoltam. Elolvastam. Aztán újra. Majd harmadszor.
Ugyanez a hiba szerepel a nyugati példányban is.
Kint eső verte az ablakot. Másolókések kapartak. Valaki köhintett. Mador a terem másik végében elejtett egy könyvet, és rögtön bocsánatot kért tőle.
Nem mozdultam. Nem a mondat volt különös. Lapszéli megjegyzéseket sokan írtak, főként olyanok, akik többnek gondolták magukat a másolónál, de kevesebbek maradtak a szerzőnél. Nem is a hiba említése érdekelt. Hibákról sokszor írnak azok, akik nem értik a szöveget. Hanem ez: a nyugati példány. Ez volt lehetetlen. Ennek a szövegnek nem lehetett nyugati példánya. Legalábbis sem a Porta jegyzékeiben, sem az örmény kolostorok katalógusaiban, sem Velence kereskedőinek könyvlistáiban nem szerepelt, de még azokban a gyanús kéziratmutatókban sem, amelyeket fiatalabb koromban arannyal, borral vagy nagy türelemmel szereztem meg. Ez a szöveg zárt vonalon mozgott. Keleti kolostorokban. Örmény másolók között. Néhány görög kivonatban. Nyugatra nem jutott.
Nem juthatott.
Persze minden könyv eljuthat bárhová, ha elég háború, szerelem, árulás vagy kereskedő dolgozik ennek érdekében. Ezt tudtam. Nem voltam kezdő. De ez a mondat nem egyszerűen egy ismeretlen példányt említett. Hanem ugyanazt a hibát. Nem hasonlót, hanem ugyanezt. Elővettem nagyítómat. A betűk körül a tinta kissé megbarnult, de nem futott szét. Régi bejegyzés volt, talán kétszáz éves, talán több. A kéz mozgása biztos. Értő olvasóé, aki összevetett két szöveget, és tudta, mit lát.
– Mador.
A szerzetes összerezzent.
– Igen?
– Ki írhatott ebbe a könyvbe?
– Melyikbe?
– Ebbe.
Mador odajött, óvatosan, mintha a kézirat harapna.
– Nem tudom.
– Ez itt milyen polc?
– Vegyes.
– Karamazánban minden vegyes. Pontosabban?
– Álmoskönyvek, csillagmagyarázatok, uralkodói jelek, határvidéki intelmek, régi babonák.
– Babonák?
– Az apát így mondja.
– És maga?
Mador vállat vont.
– Én nem szeretem megsérteni a könyveket.
Majdnem elmosolyodtam. Ez volt az első értelmes mondat, amelyet a szerzetestől hallottam.
– Van nyugati példányuk ebből?
Mador arca azonnal bezárult. Rátelepedett a kolostori óvatosság, amely évszázadok alatt alakult ki, amikor emberek megtanulták, hogy a rossz kérdés nemcsak rossz választ szülhet, hanem rossz viszonyt is a vendég és a szerzetesek közt.
– Nem tudok róla.
– Ki tudhat?
– Talán az apát.
– Talán?
– Vagy senki.
Visszanéztem a lapra. Sok éve nem éreztem ilyen nyugtalanságot. Nem izgalom volt ez, nem öröm, nem is félelem. Afféle különös belső mozdremegés, amikor az ember észreveszi, hogy egy sokszor látott falon hajszálrepedés fut végig, s hirtelen megérti: nem a vakolat repedt meg, hanem mögötte mozdult el valami.
Délután nem dolgoztam tovább. Ez önmagában feltűnt mindenkinek, hiszen korábban nem hagytam félbe egy iratot, hacsak az irat nem hagyott félbe engem. Visszavittem a kéziratot az asztalomhoz, lemásoltam a lapszéli sort, megjelöltem a levélszámot, a tinta színét, a kéz dőlését, a hiányzó szó helyét. Készítettem két külön feljegyzést: egyet a hivatalos jegyzékbe, egyet magamnak. Utóbbit örményül írtam. Nem bizalmatlanságból. Szokásból.
Este a kolostor korábban elcsendesedett, mint máskor. Vagy csak én hallottam másként. Az eső miatt hideg szivárgott a falakból. Szobámban alacsony ágy, asztal, két szék, repedt tál talált helyet, a falon kopott arcú feszület lógott. Mintha elfáradt volna.
Gyertyát gyújtottam. A kézirat előttem feküdt. Sokáig néztem a lapszéli mondatot. Aztán a főszöveget. A hibát kerestem, amelyre a megjegyzés utalt. Meg is találtam. Egy helyen a szöveg madárcsontokat említett ott, ahol a mondat értelme szerint csillagokra kellett volna utalnia. Nem nagy eltérés. Madárcsontok. Nyugati példány. Ugyanez a hiba.
Hátradőltem. Hirtelen eszembe jutott egy latin töredék, amelyet évekkel korábban láttam Galatában, egy genovai kereskedő házában. Nem vettem meg. Drága volt, hamisnak tűnt, és különben is inkább bort kínáltak hozzá, mint magyarázatot. Abban is szerepelt valami a madárcsontokról. Vagy madarak csontjáról. Esetleg a csontok madaráról. Akkor legyintettem. Most már bosszantott, hogy legyintettem. Krónikási bűneim között a legnagyobb nem a tévedés. Hanem az elszalasztott hiba.
Tollat vettem elő. Feljegyeztem: Valaki tévedett. Megálltam. Ez kevés volt. Mindenki téved. Ebből épülnek fel a levéltárak. Hozzáírtam: Vagy én. Ezt már jobbnak találtam. Kis ideig néztem a két mondatot, majd alájuk húztam egy vékony vonalat, és befejeztem: Egyik lehetőség sem megnyugtató.
A gyertya lángja megrebbent. Kint valami végigkapart a falon; ág lehetett, vagy állat, vagy Karamazán egyik apró, magát fontosnak képzelő nesze. Nem néztem oda.
Nyitva hagytam a kéziratot. Vannak könyvek, amelyeket nem illik túl hamar bezárni.
Éjszaka közepén egyszer felébredtem. Nem tudtam, mire. Sötét volt, csak a spaletták széleinél derengett halványan. A kézirat az asztalon feküdt, ahol hagytam. A lapszélen a régi bejegyzés nem látszott, mégis pontosan tudtam, hol van.
Ugyanez a hiba szerepel a nyugati példányban is.
Lehunytam a szemem.
Karamazán odakint hallgatott.
Vagy válaszra várt.

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly