A rézgép – VI. Réz, réz és réz
Éjszaka inkább hánykolódtam, mint aludtam. Hajnalok hajnalán elindultam megkeresni az apátot. A kolostor még épphogy ébredezett. A konyhából nedves fahasábok füstje szivárgott az udvarra. Két novícius vizet cipelt a ciszternából. Egy öreg szerzetes a templom lépcsőjén ült, és olyan türelemmel javította elszakadt bocskorszíját, mintha az örökkévalóság is megvárná, amíg elkészül.
Az apát a gyógynövényes kertben volt. Keskeny ágyások között állt, kezében metszőkés. Nem nézett fel, amikor megálltam mellette.
– Nem aludtál – állapította meg.
– Nem.
– A vajda?
– Részben.
Az apát levágott egy elszáradt zsályaszárat.
– És a másik rész?
– Az a jel.
Az apát csak ekkor nézett rám.
– Miféle jelről beszélsz?
Ujjammal a tenyerembe rajzoltam: ♀
Az öreg szerzetes sokáig nem szólt. Aztán beletörölte kése pengéjét a csuhája szélébe.
– Még mindig azt hiszed, hogy minden betű, minden jel ugyanahhoz a történethez tartozik.
– És vajon nem így van?
– Néha igen.
– És máskor hogy van?
– Néha ugyanaz a történet több jelhez tartozik – hunyorgott az apát.
Elmosolyodtam:
– Ez nem válasz.
– Tudom.
– Akkor miért mondta?
– Mert a válaszok, kiváltképp a jó válaszok ritkán segítenek a keresés elején.
Elindult, közben intett, hogy kövessem. A templom mögötti raktárépülethez vezetett. Vastag falú, ablaktalan helyiség volt. A tölgyfa ajtót rézszögek borították. Némelyiket zöld réteg borította, míg mások még mindig tompán csillogtak – mintha nem ugyanaz az idő múlt volna el fölöttük.
Odabent hűvös volt. Egészen más, mint a pincében: amolyan száraz levegő, amelyet csak olyan helyeken találni, ahol évszázadokon át nem bolygatják az ott őrzött tárgyakat. A fal mellett itt is ládák sorakoztak. Egyiken sem volt felirat, csak apró bevágások, amilyeneket a csobánok vésnek botjukba a jószág Szent György-napi megszámlálásakor.
Hogy, hogy nem, Mador már ott várt bennünket. Kezében viaszlapot tartott.
– Megtaláltam – mondta szinte ujjongva.
– Mit? – kérdeztem.
– Amit nem kerestünk.
Az apát bólintott:
– Akkor valószínűleg azt kellett megtalálni.
A láda alján három vékony kötet feküdt. Első pillantásra felismertem, mennyire különböznek: az elsőt pergamenre írták, a másodikat rongypapírra, a harmadikat pedig olyan vékony bőrre, amely eredetét nem ismertem. Hasonló címeket viseltek. Az elsőn ez állt: De instrumento cupreo. A másodikon: De Cupromachino. A harmadikon: Liber de Aeneo.
Hosszasan néztem a köteteket.
– Három különböző cím… – kezdtem mondani, mire az apát közbevágott:
– Vagy ugyanaz.
– Azért nem mondanám ugyanannak.
– Akkor olvasd el mindhármat.
Az apát, Mador és magam délig nem váltottunk egy szót sem. Én olvastam, az apát gondolkodott, Mador pedig bizonyára nem mert engedélyt kérni a távozásra – meglehet, nem is akart távozni: mintha érdekelte volna a kialakuló történet.
A könyvek ugyanarról beszéltek, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt – és mégis: más történetet meséltek. Az első könyv szerint a szerkezetet emberek készítették. A másodikban leírtak szerint már akkor is ott állt, amikor az első emberek megérkeztek a hegyek közé. A harmadik pedig – nos, az egyetlen szóval sem állította, hogy szerkezet volna. Csak ennyit közölt:
Aki kérdez, ne a rézre figyeljen.
Becsuktam a könyvet.
– Ezek mégsem ugyanazt mondják.
– Talán nem – nézett el a fülem mellett az apát.
– Akkor valamelyik hamis?
– Miért csak egyik lenne hamis?
Délután már nem a történeteket olvastam. Hanem a másolókat. És megdöbbentő felfedezést tettem. Ugyanazt a hibát – nem is hibát, inkább sajátosságot – találtam meg mindhárom könyvben. A hosszú ſ-ek alsó szára apró kampóban végződött. Pontosan ugyanúgy. Egymás mellé tettem a lapokat. Nem a szövegeket hasonlítottam össze, hanem a kézírást: hogyan folyt a tinta a lapon, milyen apró remegések nyomát kottázta az írnok tollának hegye.
– Ez ugyanaz az ember – motyogtam magam elé.
Mador – aki a déli harangszó után úgy maradt ott, hogy nem is vettem észre –, hangosan tiltakozott:
– Lehetetlen!
– Miért, Mador?
– A könyvek között legalább száz-száz év van.
Erre mit mondjak? Tovább néztem a betűket.
– Biztosan nincs annyi.
– Honnan tudod, jegyző?
– Onnan, hogy a kézjárás hibája nem öröklődik. Főleg nem harmadíziglen. Csak ugyanaz a kéz ismételheti.
Mador sustorogni kezdett, kissé rémült arccal. Nem foglalkoztam vele, folytattam a lapozást. A harmadik kötet végén rövid bejegyzés állt. Nem tartozott a szöveghez, jól láthatóan később írták oda: a tinta frissebb volt, a latin pedig bizonytalanabb:
Qui machinam quaerit, nomen eius iam perdidit.
Roppant érdekes volt a gép említése annak a könyvnek az utolsó oldalán, amelyikben szó nem esett bármilyen szerkezetről. Lassan lefordítottam:
– Ki a gépet keresi, neve máris elveszett.
– Rosszul fordítod – mondta az apát.
– Tudom.
– Miért?
– Mert aki ezt írta, szintén rosszul tudott latinul.
Mindig emlékezni fogok arra, ahogyan az öreg szerzetes mákszemnyi mosollyal a szája sarkában bólintott:
– Végre nem a szavakat olvasod.
– Hanem mit olvasok?
– A másolót.
Tehát tudta. Ő bezzeg tudta.
*
Este egyedül maradtam. A három kötetet a cellámba vittem, nyitva feküdtek az asztalon. A faggyúgyertya lassan, de fogyott – lángja időnként megremegett, mintha valaki elhaladt volna az ajtó előtt. Nem zavart, tudtam, hogy senki sem járkál ilyenkor a folyosón.
Még egyszer egymás mellé tettem a három címet:
De instrumento cupreo
De Cupromachino
Liber de Aeneo
Három cím, ugyanannyi történet, szintannyiféle eredet. Mégis ugyanazon kéz által lejegyezve, a hiteleshez legközelebb álló források szerint legkevesebb két évszázad különbséggel. És akkor – akkor először – fordult meg komolyan fejemben egy gondolat, amelyet addig, túl merésznek tartva, mindegyre elhessegettem magamtól. Az, hogy esetleg nem a történet romlott el…
A gyertya végül utolsót lobbant, és rám terült a karamazáni éj. A sötétben még sokáig ébren maradtam. Nem, nem a Rézgépen gondolkodtam – így neveztem el azt a valamit: Rézgép. Hanem azon az ismeretlen másolón, aki – talán évszázadokkal korábban? talán tavaly? – címet adott e könyveknek, melyekben a hosszú ſ-ek alsó szára hajszálpontosan egyforma kampóban végződik. És önmagamon, aki ezt felfedeztem, és ezzel megváltoztattam mindazt, amit szándéka szerint az utókornak szabad lett volna megismernie erről a – hogy miről, arról majd később emlékezem meg.
(folytatódik)
Király Farkas
Illusztráció: Király Farkas / Firefly
Korábbi fejezetek:
A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány
A rézgép – III. Karamazán könyvtára