Álmomban Sztambulban jártam, a könyvtárban, nyáron, amikor ott még a kövek is izzadnak. Húszas éveim végén lehettem.
A Fényes Porta levéltára egy hosszú, boltozatos épületben működött, nem messze az Aranyszarvtól. A tenger sós szaga a pergamenek közé is beette magát, amire az ifjú írnokok gyakran panaszkodtak. Engem nem zavart, már akkor is úgy gondoltam, a dokumentumoknak is joguk van tudni, hogy létezik világ a polcaikon túl.
Apám írnok volt, nagyapám is. Mindketten igen szépen írtak, ismerték a törökök, görögök, örmények írását, ahogyan a rómaiaktól fennmaradt jeleket is. Apám szerint a jó írnok legfontosabb tulajdonsága a türelem. Nagyapám szerint a gyanakvás. Később tudtam meg, hogy mindkettőjüknek igaza volt.
Ahogy teltek a szolgálati éveim, a Porta különös ügyeket kezdett rám bízni. Nem mintha én lettem volna a legokosabb vagy a legtanultabb. Hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy képes voltam újra és újra és újra elolvasni ugyanazt a szöveget. Akinek szokása az olvasás, tudja, hogy legtöbbek számára a második olvasás általában büntetés. Én viszont lehetőségnek tartottam. Hiszen mindig benne volt egy hiba felfedezésének esélye.
Így lett belőlem az az ember, aki eltűnt tanúvallomásokat keresett, elveszett mellékletek után kutatott, és időnként bizony olyan ügyeket is elővett, amelyeket mindenki más lezártnak tekintett.
Egy délután vékony aktacsomó került a kezembe. Már a vastagsága, pontosabban a vékonysága sem tetszett. Az ügy címe így szólt:
A havaselvei vajda visszafordulásának ügye.
Ennyi.
Vékony volt, mint egy várnai ebéd utáni panaszjegyzék. Sokkal vékonyabb annál, mint amilyenek egy ilyen rangú személyiségről szólók lenni szoktak. Nagy események általában nagy aktákat hagynak maguk után. Hadjáratok, várostromok, kivégzések, trónviták, szentek ereklyéinek eltűnése, határ menti falvak felégetése, mind vastagodnak az évek során. Jelentések tapadnak hozzájuk, tanúvallomások, utólagos magyarázatok, ezen magyarázatok cáfolatai, a cáfolatokhoz fűzött megjegyzések, kérvények, másolatok és olyan iratok, amelyeknek csak az a feladatuk, hogy bizonyítsák: az illetékes hivatal nem fölöslegesen kapta a pénzt a szultán kincstárából.
A havaselvei vajda visszafordulásának ügye.
Alatta más kézzel:
Lezárva. További kérdés nem szükséges.
Sokáig néztem ezt a második mondatot. Hivatalnokok nem írnak le ilyesmit, ha nem feltétlenül, sőt életbevágóan szükséges és fontos.
Kinyitottam hát az aktát.
Első ívén rövid jelentés állt. A havaselvei had előrenyomult északnyugat felé. Kisebb őrségek szétszóródtak. Két erősség kaput nyitott, egy harmadik nem várta meg az ostromot. A vajda gyorsan haladt – túl gyorsan is, jegyezte meg valaki a margón, majd a megjegyzést később áthúzta. Láttam, hogy nem az a kéz húzta át, amely írta. A jelentés végén a had Karamazán határához ért.
Utána semmi. Vereség, ütközet, járvány, éhínség, a padisah parancsa – semmi. Csak egyetlen mondat:
A vajda visszafordult.
Hátradőltem. Akkoriban még szerettem azt hinni, hogy egy ilyen mondat mögött van valami magától értetődő ok. Rossz út. Téli időjárás. Elfáradt lovak. Széthúzó bojárok. Török követ. Árulás. Félelem. Az emberi történelem ritkán szűkölködik magyarázatokban. Csakhogy a magyarázat hiányzott. És a hiány túl tiszta volt. Mintha az a valaki nem elfelejtett volna írni róla, hanem szándékosan nem tette.
A második íven három tanúvallomás kivonata szerepelt.
Az első egy kereskedőé volt, aki sót vitt napnyugatra, és állítása szerint a vajda lovasait látta lefelé jönni a hegyi úton. Fáradtnak tűntek, de nem üldözöttnek. Nem futottak, nem menekültek. Hátra sem pillantottak. Ez különös volt. A menekülő had hátranéz. A visszavonuló had káromkodik. Ezek hallgattak.
A második vallomás egy csobáné volt. Ő azt mondta, éjjel vörös fényt látott a hegyek mögött. Nem tüzet, és főleg nem villámot. Valami lassúbbat. A jegyző leírta a „vörös fény” kifejezést, majd mellétette: képzelgés. E szót mindig gyanúsnak tartottam. A hivatal akkor nevezi képzelgésnek a látottakat, ha nem tudja, hogyan kellene besorolnia őket.
A harmadik vallomás egy havaselvei katonáé volt, akinek a nevét nem jegyezték fel. Ez még kevésbé tetszett. A név nélküli tanúvallomás olyan, mint a nyél nélküli kés: lehet használni, csak nem tanácsos. A katona állítólag azt mondta, a vajda maga adta ki a parancsot. Minden előzmény nélkül egyszerűen megállt a hegyi úton, sokáig nézett előre, majd ezt mondta:
– Vissza.
A jegyző itt is áthúzott valamit. A tinta alatt egyetlen szó maradt félig olvasható. Eleinte azt olvastam: jel. Aztán: fény. Mígnem végleg elbizonytalanodtam.
A melléklet hiányzott. A fedél belső oldalán lévő leírás szerint eredetileg tartozott az aktához egy térkép, két külön jegyzőkönyvi másolat és egy „tárgyi leírás”. Ebből semmi nem maradt. És volt még egy keskeny papírcsík a hátoldalhoz ragadva, mintha valaki sietve tépte volna ki a csomóból a többit. A csíkon felirat:
Cupromachina
Talán a papírcsík tartotta egykor a mellékletet.
Ekkor a kolostor kakasa éktelenül belekukorékolt az alig-hajnalba, s ezzel vissza is rángatott a szerájból Karamazánba, ifjúságomból a meglett férfikorba.

(folytatódik)

Király Farkas

Illusztráció: Király Farkas / Firefly

Korábbi fejezetek:

A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány

A rézgép – II. Karamazán könyvtára