Harminc évvel később, Karamazán könyvtárában, amikor az Instrumentum cupreum bejegyzését megláttam, először nem a vajda jutott eszembe. Hanem egy jel.
♀
Sokáig ültem a leltárkönyv fölött. A faggyúgyertya lángja ferde volt, mert a kis ablak résein hideg léghuzat sípolt be. Az asztal szélén Mador előző napról ottfelejtett egy rongyot, tinta és ecetes víz szagát árasztotta száradás közben. A könyvtár mélyéről időnként tompa koppanás hallatszott, mintha valaki polcról polcra rakna át valamit, bár tudtam, hogy ebben az órában senki sem dolgozik odabent.
Kivettem régi jegyzeteim a bőrtáskámból. Tartós jószág, még Konstantinápolyban csináltattam egy örmény tímárnál. Sötétbarna kecskebőr. Szíja több helyen berepedt, csatját egyszer már cserélni kellett. A belső zsebében vékony viasztáblát tartottam, valamint összegöngyölt papírcsíkokat, amelyeket más ember talán régen kidobott volna. A Vlad vajda ügyéről készült jegyzetet sokáig kerestem. Végül egy latin zsoltártöredék és egy görög adólista között találtam meg. Ez is jellemző volt. A fontos dolgok ritkán vannak ott, ahová tennénk.
A jegyzeten fiatalabb kezem írása állt. Egyenesebb betűk. Kevesebb rövidítés. És láthatóan több önbizalom.
Vajda visszafordul. Karamazán határa. Vörös fény? Tanúk hallgatag katonákról. Hiányzó térkép. Tárgyi leírás. Cupromachina? ♀?
Valószínűleg azt gondoltam akkoriban, hogy majd később kiegészítem. Az ember fiatalon könnyelműen bánik a későbbel.

*

Másnap megkerestem az apátot.
Nem a hátsó helyiségben találtam meg, hanem a templom mellett, egy keskeny udvaron, ahol két szerzetes éppen gyertyát öntött. Vaslábakon álló üstben olvasztották a faggyút – szaga zsírosan, nehezen ült meg a levegőben. A frissen mártott gyertyákat sorban felakasztották, hadd szilárduljanak. Sárgásfehéren függtek egymás mellett, mint a még meg nem fogalmazott mondatok.
Az apát köpenyt viselt a csuhája fölött. A köpeny szélén javítások nyomai futottak, apró, szabálytalan öltések. Észrevettem, hogy az egyik javítás lila fonallal készült. Ami nem jelentett semmit. Vagy túl sok mindent jelentett?
– Ismerik itt a havaselvei vajda történetét? – kérdeztem.
Az apát nem nézett rám azonnal. Elszántan figyelte, ahogy az egyik szerzetes a forró faggyúba mártja a kanócot.
– Melyikét? – kérdezte végül.
– Aki visszafordult.
Most már ránézett. Nem lepődött meg. Kissé kellemetlen volt.
– Mindenki visszafordul valahonnan – mondta.
– Ő Karamazán határáról.
Az apát intett a gyertyát öntő szerzeteseknek. Azok úgy tettek, mintha értenék, és odébb húzódtak az üsttől. Hallótávolságon kívülre nem húzódtak, de a kolostorban ez is udvariasságnak számított.
– Régi történet – mondta az apát.
– A régi történetek jobban romlanak, ha nem szellőztetik őket.
– Vagy éppen attól porladnak szét, ha túl sok kéz fogdossa.
Elmosolyodtam.
– Ezt a könyvtáros mondja?
– Az apát.
– Nagy különbség.
Az öregember ugyan nem mosolygott, de szeme sarkában valami megmozdult. Talán bosszúság. Talán elismerés. Talán csak a hideg.
– Mit akarsz tudni? – kérdezte.
– Miért fordult vissza?
– Kérdezd meg tőle.
– Halott.
– Ez sokak válaszát megbízhatóbbá teszi.
Erre nem volt mit mondanom – hiszen nagyon is igaz. Szerettem volna eldönteni, az apát gúnyolódik-e, de Karamazánban a gúny gyakran ugyanabból az anyagból készül, mint az ima.
– A Fényes Porta iratai szerint nem volt csata – mondtam végül.
– Akkor miért keresed a csatát?
– Nem csatát keresek.
– Hanem?
– Okot.
Az apát levette tekintetét rólam, a gyertyákra nézett.
– Az okokkal óvatosan bánj. Az emberek szeretik összetéveszteni a felmentéssel.

*

Később Mador vezetett le a kolostor alsó raktárába. A lépcső keskeny volt, nedves és egyenetlen. A falba itt-ott régi kövek voltak beépítve, rajtuk kopott jelek, mintha a kolostor nem épült volna, hanem lassan magába gyűjtötte volna más épületek maradványait. Mador kezében mécses égett, olaja rossz szagú volt. Füstje a mennyezet alatt gyűlt össze, s apró fekete pamacsokban tapadt meg a boltozaton.
– Miért hoztál ide? – kérdeztem, miközben a kormot hessegettem.
– Mert a vajdáról szóló régi történeteket nem a könyvtárban tartjuk.
– Hanem a pincében?
– Ami sokáig eléggé kellemetlen odafent, az lekerül.
– És ami túlontúl kellemetlen?
– Az eltűnik.
Mador ezt olyan természetesen mondta, hogy nem láttam értelmét tovább faggatni.
Az alsó raktárban körös-körül ládák sorakoztak. Többségükön semmi felirat. Néhányon régi viaszpecsét, berepedezve. Egy sarokban törött gyertyatartók, vasabroncsok, repedt cserépkorsók. A fal mellett hosszú asztal, egyik lába alá lapos követ tettek, hogy ne billegjen. A kő vöröses volt.
Mador a harmadik ládánál némán megállt.
– Ez az? – kérdeztem.
– Talán.
– A talán itt is katalógusjelzés?
– Karamazánban? Igen.
A láda nehezen nyílt. Fedelét vasalat fogta, de a vas már régen megadta magát a rozsdának. Belül vászonba tekert iratok feküdtek. A vászonburokból por és régi füst szaga szállt fel.
Óvatosan kibontottam a legfelső csomagot. Első pillantásra krónikatöredéknek véltem. Latin és görög keverékével írták, néhol török szavak ékelődtek a sorok közé, mintha a másoló nem akart volna választani a nyelvek között. Nincs ebben semmi felrónivaló, magam sem mindig tudtam.
A szöveg egy hadról beszélt, amely „a köves határig” jutott, ahol „az ég alacsonyan állt”, és „a lovak nem akartak inni”.
Mador a vállam fölött nézte.
– Ez mit jelent?
– A lovak okosabbak voltak az embereknél.
– Azt olvasod?
– Nem. Azt gondolom.
Tovább olvastam. Egy sor különösen rosszul maradt meg. A tinta elhalványult, a pergamen megsérült, mintha valaki nedves ujjal dörzsölte volna.
…vidit non hoste, sed…
…látta nem ellenség, hanem…
Utána hiány.
Kiszáradt a szám. A mondat túl jó és egyszerre túl hibás volt ahhoz, hogy véletlenül maradjon félbe.
– Mit láttál? – kérdezte Mador.
Ránéztem:
– Ezt én is szeretném tudni.
A következő lapon egy másik kéz megjegyzése állt. Rövid, türelmetlen írás.
Ne másold tovább.
Ennyi. Egyszerű, világos utasítás. Sokáig néztem. Aztán visszacsomagoltam az iratot.
Mador megkönnyebbültnek látszott. Mintha korábban attól félt volna, hogy ha tovább olvasom a szöveget, az hangosan beszélni kezd.
– Ennyi? – kérdezte.
– Egyelőre.
– És mit tudtál meg?
Lezártam a ládát.
– Hogy valaki nagyon igyekezett, hogy ne tudjak meg többet. Se én, se más.

*

Este visszatértem a könyvtárba. Nem volt kedvem vacsorázni. A kolostori káposztaleves amúgy sem sértődött meg soha, ha valaki kihagyta; másnap ugyanott várta az embert, csak valamivel elszántabban.
Leültem az északi falnál. Elővettem a havaselvei vajda régi jegyzetét, mellé tettem a leltárkönyv másolatát, s külön lapra felírtam a töredék új sorát:
Látta nem ellenség, hanem…
Alá:
♀
Alá:
Instrumentum cupreum. Non aperiendum.
A három sor nem bizonyított semmit. Meglehet, gyűlöltem volna, ha bizonyítanak. A bizonyítékok rendszerint lezárnak valamit. Ahogyan a jó nyomok megnyitnak.
A faggyúgyertya lassan rövidült. Odakint szél támadt. A kolostor falai között hosszú, sipító hangon mozgott a levegő, mintha valaki nagyon régi sípba próbálna életet lehelni.
Egyszer csak megértettem, hogy a vajda ügyében nem az a kérdés, miért fordult vissza. Legalábbis nem az első kérdés. Előbb azt kellett megtudnom, mit látott ott, ahol a térképek szerint nem volt semmi. Mert ha egy hadvezér visszafordul a túlerőben lévő ellenségtől, az félelem. Ha visszafordul az öles sártól, az meg a józan ész. De ha olyasmitől fordul vissza, amiről az iratok nem mernek beszélni, akkor a történet már nem a hadvezérről szól, hanem arról, amit elhallgattak.
A lap aljára írtam:
Karamazán határán nem az út ért véget.
Sokáig néztem a mondatot. Majd hozzáírtam ezt:
Valami itt kezdődött el.

(folytatódik)

Király Farkas

Illusztráció: Király Farkas / Firefly

Korábbi fejezetek:

A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány

A rézgép – III. Karamazán könyvtára

A rézgép – IV. A vajda visszafordulása