A rézgép – VIII. A provanszi doktor
Az itt töltött második Szent György-napom után nem sokkal Mador újabb köteg kéziratot tett az asztalomra.
– Francia – mondta, majd gyorsan továbbállt.
A francia iratokkal sosem volt szerencsém. Háborúk, járványok, uralkodók, kolostorok váltották egymást a lapokon. A nevek változtak, a történetek kevésbé – arra következtettem, a franciák leginkább azért írnak történelmet, hogy feljegyezzék, melyikük melyik másik franciát ölte meg, és milyen jogcímen. És hányszor – mert az sem ritka, hogy ugyanazon személy haláláról különféleképpen emlékeztek meg.
Miután beleolvastam a Mador hozta kötetekbe, nem voltam egészen biztos abban, hogy helyesen ítélte meg a szövegek nyelvét. A latin részekkel nem volt bajom, azonban sok feljegyzést egy másik nyelven írtak. A franciámat addig tűrhetőnek tartottam, de ezek az iratok meggyőztek az ellenkezőjéről. Három napot töltöttem azzal, hogy egyetlen oldal értelmét kibogozzam. A negyediken rájöttem, hogy miért nem értem: mint egy feljegyzésből kiderült, az illető köteg Provánszból, pontosabban Avignonból érkezett. Tudtam, hogy ott valami fura nyelvet használnak, amely olyan francia, hogy közben kicsit katalán és kicsit kasztíliai – de csak ekkor szembesültem a provanszál beszéddel. Ám a latintudásom végül kisegített.
Néhány nappal később a paksamétában megtaláltam egy királyi orvos feljegyzéseit. Pierre de Nostre-Dame a bemutatkozása szerint Jean d’Anjou, Calabria hercege szolgálatában állt. Persze Pierre neve a következő héten még kétszer előkerült, egyszer egy provence-i kereskedők névsorában, egyszer pedig egy latin nyelvű feljegyzésben, amelynek másolója valószínűleg jobban ismerte a bort, mint a nyelvtant. Mindkét helyen de Nostre-Dame-nak nevezték. Zavart. Nem mintha kereskedőből ne lehetne orvos. Láttam én már katonából lett szerzetest, szerzetesből uzsorást és uzsorásból jó keresztényt. Az emberek foglalkozása bizony kevésbé állandó, mint szeretnék. Félretettem a derék doktor jegyzeteit. Legalábbis egy időre.
A három fagyosszent valamelyikének délelőttjén azonban találtam valamit, ami visszavitt az orvos feljegyzéseihez. A mondat egy provence-i kolostor jegyzékében szerepelt, két hordó viasz, egy láda orvosság és négy köteg levendula között. A bejegyzés rövid volt. Először nem is értettem, miért jelölte meg valaki apró kereszttel. Aztán kibetűztem:
Pierre de Nostre-Dame részére átadva: két rézlap, jelekkel.
Ennyi. Alatta dátum. Mellette elszámolás. Semmi több.
Két rézlap – nem tábla vagy edény, hanem lap. A hálókönyvre néztem. A fonalak között volt bőven üres hely. Felálltam, a hálókönyvhöz mentem, és új szeget vertem a deszkába.
Mador este a cellámban talált rám.
– Megint nem vacsoráztál – vetette szememre.
– De.
– De nem.
– Ezek szerint rosszul emlékszem.
– Mit találtál? – váltott beszédtémát.
Megmutattam neki a sort. Elolvasta.
– Két rézlap – állapította meg.
– Én is ezt olvasom.
– Akkor mi a baj?
– Hogy nem tudom, mi van rajtuk.
– Az nincs odaírva.
– Ez a baj.
Mador visszaadta a könyvet.
– Talán semmi fontos.
– Lehetséges.
Mador sóhajtva távozott.
*
A rézlapok leírása csak jóval később került elő. Addigra már két újabb iratot találtam Pierre-ről, és egyik sem segített eldönteni, hogy kereskedő volt-e, orvos, vagy a másolók két különböző embert gyúrtak eggyé. Karamazánban ez utóbbi sem számított volna különösebb ritkaságnak.
A leírás egy orvosi jegyzetfüzet végén állt. Nem Pierre kézírása volt, legalábbis nem ugyanaz a kéz, amely a provence-i feljegyzéseket írta. A másoló valószínűleg látta a lapokat, mert a méretüket is megadta, és megjegyezte, hogy egyikük széle sérült.
Aztán következett egy mondat, amely miatt becsuktam a könyvet. Nem azért, mert nem értettem – éppen ellenkezőleg:
A két rézlapon a mondatok kérdésnek látszanak, de válaszként kell olvasni őket.
Elővettem az orvos saját feljegyzéseit. Keresni kezdtem benne a verseit, amelyeknek semmi értelmet nem tulajdonítottam. Kettőre még most is emlékszem:
Mikor a rézben harmadszor szól a néma,
Két feleletből egy sem lesz igaz.
A bíbor fény a hegy mögé leszállva
Királyt fordít meg, bár útjában nincs had?
Két sárga lapra hét kérdés íratott,
Hatnak felel majd, ki nem visel nevet.
A hetediket elnyeli a hallgatás,
S aki megérti, többé vissza nem mehet?
Kimentem az udvarra. Hideg szél fújt a hegyek felől. A diófa alatt két macskakölyök egy rémült egérrel játszadozott. A kút káváján varjú ült. Amikor közelebb mentem, odébb röppent, de csak annyira, hogy továbbra is szemmel tarthasson.
Én is valami hasonlót tettem Pierre-rel. Nem hittem neki. De nem engedtem el.
Aznap este sokáig ültem a hálókönyv előtt. Új papírcsíkot vágtam. Ezt írtam rá:
Pierre de Nostre-Dame – két rézlap.
Feltűztem a többi mellé. Aztán fonalat húztam a Sárga fém, de nem arany felől, egy másikat pedig a Bronzhenger felől. A harmadikat sokáig a kezemben tartottam, végül nem kötöttem sehova.
Mador az ajtóból figyelt.
– Maradt egy – okoskodott.
– Tudom.
– Az hová kell?
– Nem tudom.
– Akkor miért vágtad le?
Ránéztem:
– Mert valahová kell.
Mador ezt elfogadta. Karamazánban az ember idővel megtanulja, melyik válasz után fölösleges tovább kérdezni. Én lassabban tanultam.
Újra elővettem a rézlapok leírását.
A mondatok kérdésnek látszanak, de válaszként kell olvasni őket.
Ekkor értettem meg, mi volt ismerős benne. A tévedés. Pierre de Nostre-Dame válaszokat keresett valamiben, ami talán soha nem válaszolt. Nem tudtam, mit látott a két rézlapon. Azt sem, hogy honnan kerültek hozzá. De még azt sem, hogy ugyanazt a rezet kerestem-e hónapok óta, amelyből az ő két lapját készítették. Egyvalamit viszont igen: ha Pierre valóban válaszokat olvasott rajtuk, eggyel kevesebb kérdést tett fel, mint kellett volna.
A mécses már kialudt, mire az utolsó gondolatot feljegyeztem:
Nem minden jóslat beszél a jövőről. Van, amelyik csak rosszul értette a múltat.
(folytatódik)
Király Farkas
Illusztráció: Király Farkas / Firefly
Korábbi fejezetek:
A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány
A rézgép – III. Karamazán könyvtára
A rézgép – IV. A vajda visszafordulása
A rézgép – V. Látta nem ellenség…