A rézgép – VII. A hálókönyv
Úgy döntöttem, hogy egy ideig nem foglalkozom a Rézgépről – így neveztem el – szóló kéziratokkal. Nem mintha elveszett volna az érdeklődésem, hanem mert régóta tudtam, hogy ugyanazt a könyvet nem szabad túl sokáig olvasni, mert egy idő után az ember már nem azt látja, ami a lapon áll, hanem azt, amit látni szeretne. Úgyhogy a legkülönbözőbb könyveket vettem kézbe, olyanokat, amelyekben – legalábbis első pillantásra – semmi sem utalt a gépre.
Mador meg is jegyezte: – Rossz irányban keresel.
– Éppen ellenkezőleg – nyugtattam meg. – Ugyanazt a történetet keresem. Csak más neveken.
Így is történt: szembejött, aminek szembe kellet jönnie. Talán hét, talán tizenegy nappal később egy Aleppóból érkezett örmény másolat került elém. Szent György napja táján lehetett, legalábbis a karamazániak szerint. Nálunk máskor emlékeztek meg róla, de nem láttam értelmét vitatkozni a naptárral. Aznap reggel dér ült a gyógynövényeskert árnyékos felén, délre viszont langyos eső verte a kolostor tetejét. Mador azt mondta, ebből jó nyár lesz. Nem kérdeztem, melyik jelből következtetett erre.
A pergamen széle megégett, több sor hiányzott róla. Ennyi maradt olvasható:
„…és a rézből készült szív nem beszélt azokhoz, akik választ vártak. Csak azok maradtak előtte hosszú ideig, akik már a kérdést is elfelejtették. A kolostor öregjei azt mondták: nem a tárgy hallgatott, hanem az emberek.”
Nem másoltam le, ily nyúlfarknyi szöveget fejben illik megtartani, már csak az emlékezés képességének edzése végett.
Másnap megkerestem az apátot.
– Szükségem volna egy deszkára.
– Mifélére?
– Amibe szöget lehet verni.
Az apát rám nézett.
– A legtöbb deszkába lehet.
– Én is így tudom.
– Mire kell?
– A cellám falára erősíteném.
– A falnak mi baja?
– Semmi. Kőből van.
– Eddig senkit sem zavart.
– Engem sem. Csak nem tudok rá papírt szögezni.
Az apát egy darabig hallgatott.
– Mit akarsz a falra szögezni?
– Egyelőre egy szót.
Nem kérdezte meg, melyiket. Intett az egyik novíciusnak, hogy kísérjen el az ácsműhelyhez.
Az ács alacsony, széles vállú ember volt, bal kezéről hiányzott két ujjperc. Meghallgatta, mire van szükségem, aztán végignézett a falnak támasztott deszkákon.
– Mekkora kell?
Erre nem gondoltam.
– Nem is tudom. Akkorát, amekkorát be lehet vinni a cellámba, és nem is sajnálja.
Ez tetszett neki. Kiválasztott egy öreg, gyalulatlan deszkát, amely valaha valami más lehetett. Az egyik végén két lyuk volt, a másikon sötét folt. Nem kérdeztem, mi volt előző életében. Onnan a kovácshoz mentünk, akitől kaptam egy marék rövid vasszeget. A deszkát a cellám falához támasztottam. Elég nehéz volt ahhoz, hogy ne kelljen odaerősíteni. Ekkorra a cellám már kevéssé hasonlított arra, amelybe érkezésemkor beköltöztem. Az egyik falra polcot erősítettek nekem, de a könyvek hamarosan arról is visszaszivárogtak az asztalra. Az ágy alatt két láda állt, a második széken többnyire kéziratok ültek helyettem. Csak a repedt mosdótál és a feszület maradt a helyén. Az ember észrevétlenül rendezkedik be ott, ahonnan eredetileg hamar tovább akart menni.
Egy papírcsíkra ezt írtam: Rézszív. Majd feltűztem. A deszka nagyon üres volt. Túl nagynak tartottam. Akkor még.
Keresztelő Szent János ünnepe előtt néhány nappal olyan zivatar vonult át Karamazán fölött, hogy délután gyertyát kellett gyújtanunk a könyvtárban. A villámok valahol a hegyek mögött csapkodtak, de a mennydörgés sokáig visszhangzott a völgyben. Aznap került kezembe bizonyos velencei kereskedők útinaplója. A lap alsó részét valamikor tengervíz érhette; a tinta helyenként elmosódott. A megmaradt sorok között állt ez is:
„…a bronzhenger a terem közepén állott. A helybeliek három kérdést tettek fel előtte, de távozáskor csak kettőre emlékeztek. Megkérdeztem vezetőnket, mi lett a harmadikkal. Azt felelte: aki emlékezne rá, visszamenne. Ezért nem emlékszik senki.”
Hosszú ideig néztem a szót: bronzhenger.
Ugyanaz volna, mint a rézszív? Felírtam egy második papírcsíkra, és azt is feltűztem a deszkára. Jó távol az elsőtől.
Mire újabb érdekes említésre leltem, a rézszív papírcsíkjának széle felkunkorodott, a szeg körül pedig sárgulni kezdett a papír. Emlékszem: Szent Lőrinc éjszakáján csillagok hullottak Karamazán fölött. A szerzetesek közül többen sokáig álltak az udvaron, és nézték őket – ahogyan magam is. Mador azt mondta, Lőrinc könnyei. Én nem tudtam elképzelni, miért sírna éppen Karamazán fölött, de nem kérdeztem rá, és Mador sem mondta el, így mai napig nem ismerem az okát.
Másnap egy arab kézirat került elém. Nem volt az sem krónika, sem útleírás, inkább valamiféle emlékeztető olyasvalakiknek, akik már ismerik a történetet. Többször is elolvastam, jólesett, hiszen van némi költészet az arabok feljegyzéseiben, mindenesetre több, mint más népekében.
Allah, a Könyörületes és Irgalmas nevében.
Ha e sorokat olyan szem olvassa, amely csak a betűket látja, tegye vissza oda, ahonnan elővette. Aki azonban tudja, hogy a betűk csupán árnyékai a jelentésnek, olvasson tovább.
Láttam egy fémtárgyat, amely sárgállott ugyan, de nem volt arany. A kérdések hangja úgy ült meg rajta, mint víz a sima kövön: nem nyelte el, nem verte vissza, csak megtartotta egy rövid időre. Akik kérdeztek, csendesebben távoztak, mint ahogyan érkeztek. Az utazó ötvösök vitatkoztak róla, a bölcsek hallgattak. Ez utóbbiak közelebb jártak az igazsághoz.
Csak ennyit írtam a harmadik papírcsíkra: Sárga fém, de nem arany.
Feltűztem ezt is a deszkára. A három csík egyelőre pontosan semmit nem jelentett.
Másnap vékony lenfonalat kértem a kolostor szabóműhelyéből. Kifeszítettem a papírcsíkok között. Először csak hármat. Aztán még négyet. Másnap folytattam: egy fonalat levágtam, kettőt odébb kötöttem; az egyik papírcsíkot magasabbra tűztem, a másikat lejjebb.
Mador értetlenül figyelte tevékenységem.
– Pókháló – bökte ki egy idő után.
– Nem.
– Akkor mi?
– Egy könyv.
– Nem látok könyvet.
– Én sem.
– Akkor?
– A lapok hiányát látom.
A következő napokban már nem új kéziratok keresésével foglalkoztam. Egyre csak a hálókönyvet néztem. A papírok közötti üres helyeket. Ott sorakoztak a kérdések. Ki készítette a rézgépet? Miért tették fel előtte a kérdéseket? Miért maradt meg minden népnél ugyanaz a hallgatás? Miért emlékeztek a találkozásra, de nem a tárgyra? Miért maradt fenn három különböző név – és egyetlen magyarázat sem?
Már nem a papírcsíkok száma nőtt, hanem a fonalaké.
Mador másnap is benézett a cellámba. Megállt a fal előtt, méricskélte a deszkát és a rajta lévő alakzatot.
– Egyre bonyolultabb – állapította meg.
– Én nem úgy látom.
– Pedig egyre több rajta a szál.
– Mert egyre közelebb kerülök ahhoz, ami hiányzik.
Sokáig egyikünk sem szólt.
Végül lassan végignéztem a hálón, és kimondtam, amit eladdig csak gondoltam:
– Nem könyveket pusztítottak el valakik.
– Hanem?
– Hanem a tudást darabolták fel.
A kolostor udvarán megszólalt az esti harang. Lehunytam a szemem. Akkor értettem meg, hogy nem három történetet találtam, hanem egyetlen történet három megmaradt mondatát.
(folytatódik)
Király Farkas
Illusztráció: Király Farkas / Firefly
Korábbi fejezetek:
A rézgép – I. A hibák gyűjtője; II. A nyugati példány
A rézgép – III. Karamazán könyvtára
A rézgép – IV. A vajda visszafordulása