Nagy Koppány Zsolt írása Markovics Botond Bionauták a végtelenben című regényéről

Pár hónappal ezelőtt lelkes recenziót írtam Markovics Botond Bionauták című könyvéről, és már akkor tudni lehetett, hogy a könyv második, befejező része is megjelenés előtt áll. (Markovics Botond munkásságát régóta figyelemmel követem, Felfalt kozmosz című könyve szintén mesteri.)
A Bionauták a végtelenben című folytatás meglehetősen nehéz (de éppen nehézségével az olvasót kifejezetten jutalmazó) olvasmány: a szerző olyan könnyedén építi tovább az első kötetben elkezdett világot a hatalmas, bolygóméretű karneuszokról, amelyek sokáig „csak” kiaknázható bolygóknak tűntek, de kiderül, hogy valójában a teljes (ismert és ismeretlen) univerzumban jelen vannak, és nem csupán jelen vannak, hanem mindent el is fogyasztanak, magukévá tesznek, felszívnak, falnak, így aztán szintén bolygónyi bendőjükben teljes civilizációk senyvednek vagy éppenséggel pusztulnak el lassan… szóval olyan könnyedén építi tovább ezt a világot, hogy az olvasónak meg kell kapaszkodnia: nehezen tudja ugyanis követni az újabb és újabb fordulatokat, tudományos okfejtéseket, lényeket, entitásokat, civilizációkat, az élet megannyi különleges megjelenési és tenyészési formáját.
Közben persze meg tud maradni emberi léptékűnek (jóllehet „ember”-hősei részben már átalakultak, átalakulóban vannak valami egészen mássá), emberléptékű problémákkal, a human condition örök gondjaival: szerelem, gyereknevelés, szorongás a létezéstől, bizonytalanságtól, biztonságra törekvés stb. (Az átalakulás miatt a szereplőknek szó szerinti értelemben vett kenyérgondjaik viszont legalább nemigen akadnak.) Csakhogy egy idő után ez az emberléptékűség is fénysebességre váltva átalakul magastudománnyá: szimpatikus tudás és elismerő csettintéseket kiváltó teljesítmény látni, ahogy a szerző soha egy pillanatra sem hátrál meg vagy bizonytalanodik el, hanem egyre feljebb és feljebb tekeri a hihetőségi potmétert, de olyan magabiztosan, hogy azelőtt csak leborulni lehet – ráadásul/hiszen megvan ehhez a tudása, szókincse, tudományos felkészültsége, és persze az a szépírói eszköztár, ami nélkül az egész nem irodalom volna, csupán egy fizikus helyenként hagymázas elképzelései a világűrről (és annak lényeiről).
Pörög a cselekmény, és mikor az olvasó azt hinné, innen már tényleg nincs hova hátrálni, előremenni, felemelkedni, jön egy csavar, egy hirtelen perspektívaváltás, egy hirtelen két lépéssel való hátrébb lépés, és minden más kontextusba helyeződik. (A részletek – amelyekkel a fentieket bizonyítani vagy csak egyszerűen illusztrálni tudnám – olyannyira bőségesek és szövevényesek, hogy itt meg sem is kísérlem: de higgyék el becsszóra, megéri elolvasni, és megbizonyosodni a saját szemükkel, és gyönyörködni ebben a biztos kézzel összerakott univerzumban, amelyben a szerző olyan magbiztossággal mozog és igazodik el, ami párját ritkítja, és amely fölött állva, mindig hátrébb és hátrébb lépve [vagy előre és a mélyére hatolva] újabb és újabb rétegeit, jellemvonásait, összképét mutatja meg.)
A történet – emberi része – továbbra is Yis Venter és kicsiny családja meg Julia Pollard kalandjait követi, amennyiben a Földet megtámadó karneuszok ellen felveszik a teljes mértékben reménytelennek látszó küzdelmet, olyan áldozatok meghozatalára kényszerülve, amilyenekkel a legrosszabb rémálmaikban sem találkozhattak addig. Húsbavágó élmények ezek, húsból váló áldozatok, kényszerű és kegyetlen választások.
A nézőpontok sokasága ugyanakkor igen gazdag: megjelenik a karneuszok félöntudatlan (vagy éppenséggel rendkívül tudatos, de emberi ésszel fel nem fogható) szempontrendszere, egy korábban elnyelt, „Vírus” nevű intelligencia hideg és számító, embertelen kegyetlensége, amellyel a Földről felporszívózott embereket felhasználja, és a legapróbb engedetlenség esetén is felfoghatatlan kínzásoknak veti alá őket, megjelennek segítő és támadó civilizációk, illetve megjelennek – természetesen – a gigantikus lények, a karneuszok immunrendszerharcosai, akikből a „betolakodó” emberek legádázabb ellenségei lesznek.
Mivel Yis felesége és lánya is félig-meddig karneusz-származású, a könyvnek egy, az olvasó által már tovább nem feszíthetőnek gondolt pontján ennek a teljes filozófiai és morális háttere is belép a történetbe, és kiderül, hogy – jó szokásukhoz híven – a dolgok sokkalta bonyolultabbak, mint a hagyományos dichotóm felosztások alapján gondolnánk. Itt nincs jó és rossz, csak túlélés van, de közben van magasabb értelem, ami viszont nem külső jellemvonás, hanem a szereplőlények belsejében élő és működő entitás. Izgalmas, letehetetlen, elgondolkodtató és sokáig velünk maradó olvasmányélményt biztosít a Bionauták mindkét kötete: a megalapozó első könyv és az alaptörténetet szó szerint is világméretűvé tágító második kötet. A legkiválóbb sci-fi-alkotások közé sorolhatjuk őket.

(Agave Könyvkiadó, 2026)