Nagy Koppány Zsolt írása Markovics Botond Bionauták című regényéről

A kiváló Markovics Botond (akinek Felfalt kozmosz című könyvéről ide írtam lelkendező sorokat) új könyvét, a szintén remek olvasmánynak ígérkező Bionauták című regényt éppen Bao Shu Az idő oltárán című könyve után olvastam (melyet a szerző Cixin Liu szintén nem túl könnyű olvasmánynak számító, háromkötetes Háromtest-univerzumának folytatásaként, kiegészítéseként, párhuzamos történeteként írt meg), és elmondhatatlanul hálás voltam neki, hogy jól érthető, jól követhető, jól olvasható könyvet alkotott. És még mielőtt bárki ezt holmi ostoba és ostobaságában átlátszó burkolt kritikának vélné, megerősítem még egyszer: jóllehet Bao Shu könyvének olvasása is nagy szellemi kaland, de mikor a tét és a lépték (az univerzum-lépték és -tét, az elképzelhetőségi lépték és -tét) folyamatosan szinte felfoghatatlan magasságokig emelkedik, nos, olyankor valami elpattan a túlságosan meghúzott olvasói agycsavarmenetekben, a befogadói kedv lekonyul és úgy is marad – hiszen semminek nem lehet tétje, ha folyamatosan a minden van négyzetre emelve.
Ezzel szemben a Bionauták érthető, de mégis éppen a kellő mértékben nehezen elképzelhető remek alkotás, mely olyan könnyedén vet fel (és ír – szét – teljessé) egy, a sci-fi-irodalom által tudomásom szerint még soha fel nem dolgozott témát, hogy az már önmagában csodálatra méltó; mindeközben pedig képes egyszerre szinte „kamaszkalandregényszerűen” izgalmas lenni, ugyanakkor a legmagasabb tudományos pontosságot is villantani, és ezekkel párhuzamosan létünk értelmével, az emberiség univerzumban elfoglalt helyével, szerepével és képességeivel magas színvonalon foglalkozni.
De miről is van szó? Részlet a fülszövegből:
„A Sirius A csillag körül keringő karneusz nem bolygó és nem aszteroida: egy hatszáz kilométer átmérőjű, kőzetbőrrel védett élőlény, amelynek testéből az emberiség évtizedek óta bányássza a különböző luxusélelmiszerek, kozmetikumok és gyógyszerek alapanyagát. A kitermelésből született meg a Venter-dinasztia multimilliárdos vállalatbirodalma, és a Föld kényelmes hazugsága, hogy a karneusz nem érző lény. […] Miközben Yis és Pollard a karneusz egyre veszélyesebb részeibe sodródik, a húsvilág mélyén idegen szervek, makrofág ragadozók, eltűnt expedíciók és titkos bázisok mögött felsejlik egy fenyegetés, amelynek árnyékában a Föld hatalmi játszmái jelentéktelenné zsugorodnak.”
A legmeghökkentőbb, az olvasás elején akár még enyhén viszolygást is keltő dolgok éppen ehhez a fent említett húsbányászathoz kapcsolódnak: a szerző a legnagyobb természetességgel értekezik arról, hogyan folyik az élet és a kitermelés a hatalmas karneusztestben, ahol húsvágó gépek szelik a húst, állandó vérpermet fröccsen a járművek szélvédőjére, és a hatalmas testen belül ide-oda cikáznak az emberek, mint annak idején Albert Barillé Egyszer volt… az élet című rajzfilmsorozatában, mely az emberi testben utazó antropomorf sejtek, fehérvérsejtek és antitestek segítségével mutatta be az emberi test működését.
Ugyancsak adja magát egy másik párhuzam is: ahogy a bolygóméretű karneuszban bányásznak és kiszipolyoznak az emberek, éppen úgy szipolyozza ki a Földet az emberiség, vagy pedig egyenesen úgy viselkedik – a karneuszban legalábbis mindenképpen – az ember, mint egy betegség kórokozói a testben; ez persze sosincs kimondva, így nem is lesz didaktikus soha, de az olvasó gondolhat erre is. A karneusz minden bizonnyal ugyanígy gondolkodik a betolakodó vírusokról, akarom mondani emberekről, de sajnos, többet nem árulhatok el a történetből, mert akkor egy húsvágóval meg kellene vércsapolnom Önöket.
Mindenesetre csak két idézet ennek a kedélyes húsfogyasztásnak az illusztrálására: „– Tudják, mi az érdekes? – nézett fel a kupolára Julia Pollard. – Itt lebeg felettünk ez az óriás méretű, érző élőlény, és mi épp kedélyesen falatozunk belőle. Bizarr, nem?”, illetve egy menüsor, amellyel a Földről érkező ellenőröket várják a húskitermelő kisiparosok: „Savanyúnád és fehér vízitorma, füstölt hólyagtej; Pirított makrofágkockák, Champagne-szósz és vajtövis; Szilvával párolt karneuszfehérhús, sült zeller, tejszínes hínárboholy; Mézédes cukkinivel töltött karneuszháj, diós fűszersom; Fehércsokoládé-szuflé, karamellizált karneuszvér, kantószirup; Borajánlat: Szűrt karneuszvérből erjesztett, merlot szőlőesszenciával dúsított Chateau Morsure.”
Azt mindenesetre még el kell mondanom, hogy a könyv ugyan véget ér, de még az idei esztendőben olvasható lesz a folytatása (és lezárása) Bionauták a végtelenben címmel, melynek okáról talán a következő, a könyv során többször és más-más formában és megfogalmazásban előkerülő kérdéscsokor szolgál némi eligazítással, anélkül – remélem –, hogy spoilerezne: „Egyáltalán honnan származhat? – kérdezte önkéntelenül Yis. Ez a téma sokkal jobban érdekelte annál, mint hogy mennyi a karneuszhús világpaci jegyzésára. – Itt született, a Siriusnál? Akkor miért nem találtunk további példányokat? Vagy egy másik csillagrendszerből utazott ide? De honnan és hogyan? És vajon született, vagy más módon… keletkezett? Miért nem védekezik? Tényleg tetszhalott, ezért nem vesz észre bennünket? Mi van, ha nemcsak egy akarat nélküli lény, hanem egy alvó szörnyeteg? Mi van, ha egyszer felébred?”
Szinte beláthatatlan dimenziók magabiztos és élvezettel olvasható kezelése, nagy kérdések sora, hihetetlen izgalmak, bizarr, már-már émelygést keltő részletek a hús mélyén, megannyi párhuzam az emberi testtel, vírusokkal, pusztulással és pusztítással, mindez rendkívül jól megírva és igazi karneuszhús-csemegeként az olvasó habzsolási kedve számára felajánlva: ez, sőt ennél sokkal több (olvassák csak el!) a Bionauták.

(Agave Könyvkiadó, 2026)