Tallián Mariannt sokáig elsősorban színművészként ismerhette az irodalomszerető közönség – nem véletlenül, hiszen férjével, Lázár Balázs költő-színművésszel évtizedek óta dolgoznak azon, hogy népszerűsítsék kiváló klasszikus és kortárs alkotóink életművét. Versszínházi estjeiken – vagy akár könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon vállalt számos fellépésük során – nemegyszer gyönyörködhettünk Tallián Mariann hegedűjátékában is. Talán nem botorság azt állítani, igazán meglepte a szakmát, amikor a 2010-es évek végén íróként is kipróbálta magát. Szárnybontogatása nem akárhogy sikerült, az elmúlt években magasrepülésének lehettünk tanúi. – Lapunk állandó szerzőjével Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Nem is olyan régen ugyanezen a fórumon férjeddel, Lázár Balázzsal készítettem interjút. Kronologikus sorrendben haladva átbeszéltük az életét a gyermekkortól napjainkig. Eljutottunk a veled való közös versszínházi előadásokig s a legújabb kötetéig. Ha nincs ellenedre, mostani beszélgetésünkben pont az ellenkező utat követnénk. Kezdjük legújabb köteteddel, amit ráadásul Balázséval együtt mutattatok be 2026. szeptember közepén, a XX. Ars Sacra Fesztivál keretében az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Címed: Szerelemben, szabadon. E szavak egyenként is olvasótoborzók, hát még így, együtt. Kérdezlek hát a cím születéséről.

Tallián Mariann: Vicces történet. Sokakat talán meg is botránkoztat. Munkacímem Szabadság, szerelem volt. De előző köteteim kapcsán megtanultam, hogy olyan címet, amiből sok van a palettán, nem szabad adni. Ha beírják a keresőbe, eltévednek a címek között. Viszont a Zrínyi Kiadó azt kérte, már a címben is tegyük egyértelművé, melyik korszakban játszódik a regény, és kik a főszereplői. Nem volt könnyű ilyet találni, mert Petőfi minden beazonosítható sora foglalt – többszörösen. Júlia sorai pedig túl szofisztikáltnak tűntek a fiatalságnak szánt ifjúsági-történelmi kiadványsorozat megszokott címeihez képest. És ahogy mondod, e két szó értelmezése minden korosztályt megszólít. Így elkezdtem a ChatGPT-vel ötletelni. Több órán át adogattam neki a promptokat, és próbáltunk közösen kitalálni valamit. Még át is írtam pár sort a regényben a cím kedvéért, de csak nem jött össze. A mesterséges intelligencia nagyon általánosított, nem akadtak eredeti ötletei. Tanulságos volt számomra ez az eset, azóta nem is kértem a segítségét alkotási folyamatban. Másnap felkeltem, és mint egy postabélyeget, ezt a címet ragasztottam az írásom elejére: Szerelemben, szabadon. Nem voltam biztos abban, hogy ez jó lesz, de azóta már tudom, nem volt rossz döntés.

KkF: Kíváncsian átrobogtam Szendrey Júlia és Petőfi Sándor érzelmekben, indulatokban gazdag történetén, a több tízezernyi talpfán, akarom mondani soron, mint a Pest és Vác közötti gőzös. Gondoltam, kiválasztok egy-két fejezetet a tizenkilencből, hogy azokban majd alaposabban elmélyülhessünk. Nem ment. Az újabb, figyelmesebb olvasások során sem tudtam eldönteni, mit ragadjak ki. Rád hagyatkozom, mesélj erről a fordulatokban, történelmi tényekben gazdag regényről! Mi a fő üzeneted vele?

TM: Én is így vagyok ezzel, minden fejezetet szeretek. Nem csoda, hogy ennyi feldolgozás született Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelméből. De engem jobban izgattak náluk a kortársak, a barátok, a nagykárolyi, vidéki, jómódú társasági élet fiatal szereplői, a pesti lánynevelő intézet növendékei, a pilvaxos fiúk, a Vörösmarty Mihály alapításával asztalt ülő Nemzeti Kör nívós szellemi közege, Jókai, Egressy, Laborfalvy Róza és a Nemzeti Színház kisdedkora, Vasváriék ellenállása, a korabeli sajtó viszonyulása a sajtószabadsághoz, az épülő-szépülő Pest-Buda, a politikai játszmák… Mindannyian megérdemelnének egy regényt, elképesztően izgalmasak e személyes történetek a magyar társadalmi átalakulások időszakában. A korszak nyüzsgése, egy újjászülető nemzet története érdekelt leginkább. A könyv üzenete az ifjúság erejéről szól. Jó hasonlat erre a tűzparipa. Robog egy új, ismeretlen jövőbe.

KkF: Legtöbb beszélgetőtársam írásait közkönyvtárból kölcsönöztem, vagy az OSZK-ban olvasgattam. Az FSZEK-ban több példányban találhatók s kölcsönözhetők másoké mellett a tieid is. A Tűzmadárból 26, a Cyranóból 5, a Bolygó Hollandiból 36 példány áll az olvasók rendelkezésére. Nincs terünk mindegyikről részletesen beszélni. Válassz egyet, amit a legfontosabbnak tartasz!

TM: És akad még pár darab (legalábbis az én polcomon biztosan) a Zrínyi Kiadó által gondozott A szegények fejedelme – II. Rákóczi Ferenc és az Orpheusz Kiadótól a Törvényen kívüliek című ifjúsági novelláskötetemből… Illetve ott van még a Lampionvirág című mesekönyv, ami tematikájában a novellagyűjteményhez hasonló. Akkor essék szó ezekről! A novelláskötet nagy gondossággal készült. Mind a már publikált írások, mind az új novellák hasonló tematikával kerültek a kötetbe. Mit tehetünk mi, elveszett és esetlen gyengék (magamat is ezek közé sorolom) a történelmi események forgatagában azért, hogy elfogadjanak bennünket? Áldozatot kell hozni, hogy változzon a világ! Ez egyfajta érzékenyítő irodalmi kísérlet az elfogadás, a megértés irányába. A Rákóczi-történetben hasonló karaktert adtam a fejedelemnek, és megpróbáltam bemutatni, hogy egy gyerekkorában szörnyűségeket átélt, identitásában meghasonlott kamaszból miként válik karizmatikus vezető.

KkF: Köteteid közül – önző módon – elolvasásra elsőként azt emeltem ki, amelyiknek címe kedves, de felkavaró régi emlékeket idézett fel. Sztravinszkij A Tűzmadár című balettművét talán százszor is meghallgattam. Azalatt rajzoltam, festettem a gondolataimat. Talán nincs is olyan zenemű, ami ennyire kizökkentett volna a hétköznapjaimból. A száz lejátszáshoz most tízet bátran hozzáadhatunk, mert csodálatos kivitelű könyved végén egy CD-n rá is találtam a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának előadásában, Vásáry Tamás vezényletével. S akkor már azt is elárulom, hogy korábban egy Moszkvában vásárolt mono lemezt hallgattam „rongyosra”. Hozzáfűzöm, hogy a Te megindítóan szép mesédhez hasonló nem terem még egy aranyalmafán sem. „Iván Cárevics és Világszép Vaszilisza odafordult a Cár felé, aki ünnepélyesen átadta nekik palotája kulcsát és a Fényesség Birodalmának vezetését. A nép ujjongott, a harangok megszólaltak, a gyerekek és a kutyák kergetőzni kezdtek. Az aranyalmafa tündöklött felettük a palota udvarán, almái hívogatva csilingeltek a vacsorára.” Mi indított arra, hogy könyvet szánj e héttételes zeneműnek?

TM: A Holnap Kiadónak van egy tematikus sorozata, melynek célja, hogy opera- és balettlibrettók alapján meséljen gyerekeknek. Én zenei ismeretségem folytán kerültem a látókörbe, és a felkérés Lázár Balázs feleségének szólt. Azt gondolták, hogy ha Balázs nem is érdeklődik ilyen feladatok iránt, majd segít nekem. De ebből akkora szócsata kerekedett otthon, hogy azóta sem dolgozunk közösen semmilyen szövegen. Nagyon határozott elképzelésem volt a történetről, a szövegről, és akkor, a fotelemben üldögélve, ölemben a laptopommal, úgy éreztem, az írás igazán nekem való alkotási forma. Nem kell alkalmazkodnom senkihez, a fantáziám szárnyalhat, és intuitív, érzékeny lelkialkatom szükséges (rossz) az írói folyamathoz. Végre nem akadály. Újjászülettem akkor, magamra találtam, és azóta is lubickolok az írómivoltomban.

KkF: Versszínházi missziótokról csak érintőlegesen ejtettünk szót a Lázár Balázs-interjúban. Neked szántam a többnyire páros produkcióitokra vonatkozó kérdéseket. Honnan jött az ötlet, s mikor alapítottátok a Ketten a versben formációt?

TM: Fiunk születésekor válaszút elé kerültem: színészi életforma vagy család. Hamar kiderült, színészfeleségként nem fog menni, hogy nem vagyunk otthon esténként. A világ összes pénze sem lenne elég ahhoz, hogy bébiszitterekkel és takarítónőkkel vegyük körbe magunkat. És őszintén megvallom, nem éreztem magam jól a kőszínházi közegben, a társulati kötöttségek nagyon behatároltak, zenei és színészi tanulmányaim, pályafutásom alatt is végig ott motoszkált bennem, hogy én ennél többet, jobbat vagy mást szeretnék. Nehéz erről beszélni, mert a belső késztetés, hogy otthagyjam a szakmát és a külső tényezők, az anyagi és egyéb logisztikai nehézségek összecsúsztak, miközben túl fiatal házasok voltunk ahhoz, hogy higgadtan és bölcsen döntsünk. Nem láttuk át józanul a helyzetünket. Mégiscsak sikerült kikeveredni ebből a kálváriából a Jóisten segítségével: jött egy felkérés, hogy szavaljak az Ars Sacra Fesztiválon. Teljesen váratlan volt, és sorsszerű, hiszen abban a két évben otthon voltam a kisfiammal, elzárva a külvilágtól. Ott, a színpadon, Pilinszky János Stigma című versének szavalásakor ismét úgy éreztem, történik velem valami, ami összekapcsol az égiekkel. Ez csodálatos érzés, a katarzis egészen különleges formája. Házasságunk első évében már játszottam, hegedültem Balázs önálló estjében, amit Bertók László verseiből állított össze, és a szavalás élménye, mindkettőnk sokoldalúsága összecsengett a versszínházunk megszületésével. Emlékszem, első fellépéseinkre úgy mentünk el, hogy még azt sem kérdeztük meg, mennyit fogunk kapni érte. Volt, hogy egy cukrászdában szavaltunk békeverseket, volt, hogy több száz magyarnak adtuk elő Arany János balladáit Aradon január 22-én. Azóta is járjuk a világot. A lelkesedés nem változott, ugyanolyan felkészülten megyünk mindenhová. Nem számoljuk a nézőket, minden szempár egyformán fontos. A struktúra azonban komoly változáson ment keresztül. Összeszámoltam a kedvedért: 14 versszínházi, 3 prózaszínházi előadást és megszámolhatatlan irodalmi összeállítást készítettünk el a bő 20 év alatt. Egy előadás minimum egy évadot megért, ez körülbelül 15 alkalom, és van, amelyiket 6 éven keresztül repertoáron tartottunk. Például a Feleségek felesége című Szendrey Júlia életéről szóló pódiumműsort. De előfordult olyan is az Irodalmi Jelen felkérésére készült Trianon-esttel, hogy öt alkalommal, 5 különböző összeállítással mutattuk be az ország öt különböző nagyvárosában.

KkF: 2004 óta már egy kisebbfajta történelmet írtatok ebben a műfajban. Örömömre láttam néhány előadásotokat, de jobban szeretném, ha közülük némelyikbe Te avatnád be az olvasókat.

TM: Történeteket mesélünk el versekben – néha prózában. Eleinte írópárosok alkotásaiból állítottunk össze egy órás előadásokat, később pályázati kényszer szülte feldolgozások készültek centenaristák, majd évfordulósok emlékműsoraival. De vannak gyerekeknek szóló produkciók is. A kedvencem Csukás István Pom-Pom meséiből a Szegény Gombóc Artúr volt, amire még ma is büszkén emlékeznek a gyerekeim. Ebben a küldetésben kitartó és baráti támogatónk a Magyar Írószövetség. Legelső mentorunk Oláh János volt, aki meglátta a ténykedésünkben az értéket. Az első felkéréseink még az ő égisze alá sorolt irodalmi-szellemi közegből érkeztek. Azóta számos megkeresésünk van országon belül és kívül, diaszpórákba, határon túl élő magyar közösségekbe is. Nagy ajándék ez számunkra, és ha a társadalom kicsit elfogadóbb lenne a sokoldalúsággal szemben, talán még sikeresebbek is lehetnénk. De mondjuk ki őszintén, az irodalmi szektor sokak szemében lenézendő, felesleges dolognak számít, a színházi világban is csak hakniként tekintenek egy-egy fellépésre. Ez sok bánatot okozott nekünk pályafutásunk során, és bár te szép szavakkal méltatsz minket, a valóság sokkal prózaibb. Egyre kevesebb a néző, az olvasó, és állandó bemutatkozási helyre esélyünk sincs, marad a bőröndszínházi utazó létforma, jelmezekkel, kellékekkel együtt. Talán ezért is kedvelt témám íróként a küldetés, mert valahol mi is küldetésben vagyunk. Hogy szakrális küldetésünk van, az bizonyos, és minden évben elhatározzuk, hogy addig folytatjuk, amíg a Jóisten gondoskodik rólunk.

KkF: Ide csatolom – mert ide illik – az amúgy utolsók közé tartozó kérdést. Elárulható, hogy készültök-e újabb bemutatóra?

TM: Berzsenyi Dániel műveiből készült alternatív irodalmi összeállítással készülünk, elsősorban iskolásoknak, ezzel megyünk ebben az évadban külföldön élő magyarokhoz és iskolákba.

KkF: Haladjunk visszafelé az időben. Mi volt az utolsó kőszínházi élményed? Én – mivel évtizedekig külföldön éltem – csak Háy János Gézagyerek című darabjában láttalak a Pinceszínházban.

TM: A Pinceszínház – ahol ezt a bemutatót láthattad – volt az utolsó színházam. Nagyon jó kis társulat verődött össze, de a Covid alatt egyik napról a másikra bezárták, és mire kinyitották, egy új igazgató új elképzeléseivel kellett szembesülnünk. A régi csapatból emlékezetem szerint senkit sem tartott meg. Én akkor becsuktam ezt a kaput magamban, és így nagyobb energiákat tudtam mozgósítani az írás felé. De tény, hogy traumatikus volt ez mindkettőnk életében, hisz Balázsnak vezetői pozíciója is volt a Pinceszínházban, és épp kialakult egy kis irodalmi műhely, ahol a saját előadásainkat is be tudtuk mutatni, és Balázs sok írónak tudott (volna) bemutatkozási lehetőséget adni. Korunknál fogva és a lehetőségek tudatában a feladat immár a tapasztalatok átadása lett, jelenleg a tanítás irányába mozdultunk ki a komfortzónánkból, és egyre kényelmesebben érezzük magunkat ezen a területen. De az már most borítékolható, hogy a következő pár évtizedben is újból és újból újat kell mutatni, és újra kell építeni magunkat. Igazi közép-európai sors a miénk. Mi nem kivándoroltunk, hanem itthon vándorlunk egyik létállapotból a másikba.

KkF: Ibsen-darabok tömkelegét nézhettem meg az oslói Ibsen-fesztiválok keretében. Írtam is róluk. 2015-ig jegyeztem, hogy pl. hány Nórát láttam színházakban vagy videófelvételeken. Ötven után abbahagytam a számolást. Ezért is lennék kíváncsi arra, hogy Lindéné szerepét melyik színházban játszottad, mikor, s milyen élmények maradtak benned az előadásról?

TM: Lindénét az egyetemen játszottam, végzős diplomaalakítás gyanánt. Jó voltam benne, szerettem azonosulni, ahogy írásaimban is, a mellékszereplőkkel, a társadalom észrevétlen alakjaival. Volt egy összerezzenésem, amire még az osztályfőnököm is azt mondta, hogy „remek”. Egy pillanat egy alakításban elég ahhoz, hogy emlékezetes maradjon a néző számára.

KkF: 1990–92-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolahallgatója voltál hegedű főtárgy szakon. Elvégzése után 1994-ben felvételt nyertél a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, ahol 1998-ban diplomáztál. Nehéz időszak volt, amikor két ilyen különböző művészi pályára készültél? Kik voltak a mentoraid, kikben bízhattál, kik segítettek téged ezekben az években?

TM: A zenei pályára sokat készültem, és a zene a mai napig nagyon hiányzik. Szoktam is hegedülni a fellépéseinken. Meghatározó volt számomra a konzervatóriumban Deák Ágnes hegedűművész, a tanárom, aki mindig azt mondta, hogy az arcommal eljátszom a darabot. Ő adta először a kezembe Sztanyiszlavszkij korszakalkotó könyvét a színjátszásról. Első találkozásom a színházzal Ruszt József Független Színházában volt, ahol a bolond fiú szerepét alakítottam, hegedűvel a kezemben. A legnagyobb zseni… órákon át ültünk vele a sarki csehóban, mi, a társulat és a fiatalok, és hallgattuk, ittuk a szavait. Mai szemmel megejtő az a műveltség és szakmai felkészültség, amivel rendelkezett. Később Bereményi Géza társaságában ültem hasonló ámulattal közös munkáink során. Az egyetemi éveimben azonban nem voltam egy hullámhosszon az osztályfőnökömmel, Benedek Miklóssal, és meg is rekedtem a fejlődésben. Ascher Tamásnak köszönhetem, hogy lediplomáztam, aki jónak és szépnek látott. Visszaemlékezve azokra az évekre, rossz döntés volt a színészpálya-választás. Nem a tehetség hiányzott, hanem az alkalmazkodó, simulékony személyiség.

KkF: Sokat törtem a fejem, hogy mi lehet az utolsó kérdésem ebben az időben visszamenősdi játékban. Ha tolakodónak találod, kerüld meg. Eminens, jó gyermeknek számítottál? A tanárok, a zsúrok kedvencének?

TM: Nem igazán. Utáltam az ovit, a sulit, a bölcsit, az egyetemet sem igazán szerettem. A színházi közegben vergődtem. Életem közepén kellett rádöbbennem, hogy teljesen magamnak való, antiszociális lény vagyok. Mostanra kimondottan kerülöm a társasági létet. Sokszor elcsodálkozom azon, hogy Balázs milyen kitartó…

KkF: Utolsó utáni utolsó kérdésként, ha már egyszer a gyerekkornál járunk, és erről eszembe jutott: két elfoglalt, küzdő előadóművész, alkotó író és költő hogy tudott ilyen remek gyerekeket felnevelni? Ez így együtt az igazi életművészet!

TM: Így van! Gyermekeink, a két fiú, hozzánk hasonlóan egyéniségek, mi négyen egészen különleges csapat vagyunk. Még nem tudjuk, hová vezeti őket a Jóisten, de egy dologra büszke vagyok. Együtt, közösen erősek vagyunk.