Lázár Balázs DLA Artisjus Előadóművészeti-díjas színművész, Bella István-díjas költő, egyetemi adjunktus. Színművészetről és költészetről, a mesterséges intelligencia térnyeréséről és az érvényes kommunikáció lehetőségeiről egyaránt beszélgettünk. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Nem is oly régen, másfél éve a következő választ adtad Gulisió Tímeának az Országút című lapban: „a költészet és a színház nagyjából együtt indult kamaszkoromban – amit nem tudtam eljátszani, azt megírtam, amit nem írtam meg, azt eljátszottam.” Első kérdésem kézenfekvő. Milyenek voltak a kis- és középiskolás éveid? Mit hoztál magaddal tanítóid, tanáraid tudásából, intelmeiből?

Lázár Balázs: Ötéves koromig nagyrészt falusi környezetben növekedtem, amiről szép emlékképeket őrzök, az általános iskolát pedig Szolnok egyik külvárosának újonnan épült intézményében kezdtem ’81-ben, azaz bőven a szocializmus alatt. Nagyon szerettem oda járni, remek volt a tanári kar és a gyerekközösség, itt ismertem meg tízévesen Lengyel Boldizsárné Éva nénit is, aki a „rossz gyerekek tábora” után reneszánsz táborokat kezdett szervezni a városban. Ez a „reneszánszozás” a ’80-as évek közepén rendhagyó tehetséggondozó szándékkal, ma úgy mondanánk, komplex művészeti nevelési programon keresztül fejlesztette a gyerekeket. Mátyás király udvarának keretjátékában különböző művészetekkel foglalkozó „céhek” tagjai lehettünk, így én például reneszánsz táncot tanulhattam, versírással és színjátékkal próbálkozhattam, miközben élményszerűen megismerhettem a magyar történelem egyik fényes korszakát. A nyári táboros közösség hamarosan év közben is működő tánctársulattá és Reneszánsz Ifjúsági Színpaddá„nőtte ki magát”, a nyári táborok pedig a visegrádi Mogyoróhegyen folytatódtak, a rendszerváltás után, 1990-ben a Visegrádi Palotajátékokon is közreműködtünk. Húszas éveim elején pedig már színinövendékként tértem vissza a középiskolások és egyetemisták számára létrehozott „Casa Giocosa”, azaz „Játékos Ház” néven működő tehetséggondozó nyári táborba, mely eredetileg Vittorino da Feltre híres 15. századi, mantovai reneszánsz iskolájának elnevezése volt, s hatszáz éve a humanista nevelés egyik mintaintézményévé vált, célul tűzve ki a tudás örömteli, játékos és harmonikus formában történő átadását, összekapcsolva a testi, szellemi és erkölcsi neveléssel. Későbbi emberi és művészi fejlődésem szempontjából, költői és színészi indulásomban meghatározó volt ez a tehetséggondozó időszak, és „Éva néni” alternatív pedagógiai elveit azóta is példának, a „reneszánsz táborozást” pedig kiemelkedően hasznos, követendő pedagógiai formának tekintem. Erről is írtam részletesen művésztanári portfóliómban idén júniusban, melyet sikerült kitüntetéssel megvédenem, s immár művésztanárként is egyre fontosabbá vált számomra a tanítás, az élményalapú tudásátadás. Középiskolásként a ’90-es évek Magyarországának egyik legerősebb, országosan hatodik gimnáziumába, a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumba járhattam – jó kis hely volt akkortájt Tisza-parti szülővárosom –, ahol szintén kiváló „szellemi inkubátorba” kerültem, s külön öröm, hogy én lehettem 1993-ban egy hétre Szolnok város kulturális ügyekkel foglalkozó diákalpolgármestere egy városi megmérettetés keretében, a Varga színeiben. Számos neves tanárt kiemelhetnék innen is, de mindenképpen szeretném megemlíteni Páldi János tanár urat, gimnáziumom egykori igazgatóját, aki egy igazi klasszikus, művelt, joviális úr, kiváló tanáregyéniség volt, fölnéztem rá.

KkF: Marton László osztályvezető irányítása alatt tanultál a Színművészetin 1993-tól 1997-ig. Ha jól számolom, elsőre felvettek. Pestre kerültél. Hogy teltek ezek az évek?

LB: Igen, az akkori hatalmas túljelentkezés dacára elsőre fölvettek, ami csodálatos érzés, de nagy váltás is volt a számomra. S miközben egy álmom teljesült azzal, hogy a Színművészetin tanulhattam színészmesterséget, éneket, táncot, színháztörténetet és sok mást, egyszóval színházzal foglalkozhattam a maga teljességében, egy kicsit küszködtem az elején. Nehéz kamaszkor után érkeztem, osztálytársaim többsége idősebb és tapasztaltabb volt nálam, s a kollégiumi létet is meg kellett szoknom. Mindezek ellenére minden percét élveztem az ottlétnek, és az első év végére már belerázódtam a dolgokba.

KkF: Korábban tilos volt a főiskolásoknak filmben, színházban fellépni. Te már negyedéves korodban szerepeltél. Hol is?

LB: Harmadévtől azért már lehetett gyakorlatra menni, ha hívták az embert, én – osztálytársaim többségéhez hasonlóan – a Vígszínházban játszottam harmadévtől, hiszen osztályfőnökünk volt az igazgató, s máig nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen korán gyakorlatra kerülhettünk. Hat produkcióban közreműködtem két év alatt, a mi osztályunk részvételével mutatták be 30 éve a mára legendás, A dzsungel könyve című musicalt, s 30 éve kezdtük el forgatni a Csinibaba című filmet is, amibe egy komoly válogatási folyamat végén kerültem be. Aztán úgy alakult, hogy a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződtem, ahol egy színes népszínházi repertoárban sokféle szerepet kaptam drámai karakterektől operett táncos-komikusig, s 1999-ben Közönségdíjjal jutalmazott a nagyérdemű.

KkF: Nem tisztem rangsorolni színészosztályodban végzettek előmenetelét. Egy biztos, a Te pályád igen színes és gazdag. Különös állomása lehetett a doktori iskola, ahol a témád egy korábban tartott kurzusod ötletére épült: Maszkos karakterizáció. Beszélnél erről kicsit részletesebben?

LB: Ez is elsős színészhallgató koromba vezet vissza, ahol az első hónapokban görcsöltünk az életből vett helyzetgyakorlatokon, majd Huszti Péter akkori rektor hívására október végén megérkezett egy rövid műhelymunkára Jacques Lecoq, a kortárs világszínház nagy alakja, s a játékos dramatikus gyakorlatai egészen felszabadítottak. Elkezdtem érdeklődni a színészképzés különböző módszerei iránt, s később így jutottam el 2000-ben egy évre egy amerikai fizikai színházi iskolába, mely egész színészi alapállásomat megváltoztatta. 2003-ban Máté Gábor meghívott egy maszkos kurzust tartani az elsős színészosztályába, s ezután a Ladányi Andrea által irányított Mozgástanszak kereteiben vezettem néhány maszkos műhelymunkát, melyeknek elméleti hátteréről és gyakorlati tapasztalataiból írtam Maszkos karakterizáció című doktori disszertációmat. Vidnyánszky Attila hívására pedig ötödik éve vezetek társosztályvezetőként dramaturg osztályt az SZFE-n, így a tanításra helyeződött át alkotói fókuszom, melyből én magam is sokat tanulok. Úgyhogy valóban sokféle izgalmas hatás ért a pályámon eddig, s talán furcsa lehet, hogy egy színész ilyen sokat foglalkozik elmélettel is, vagy akár egy másik művészeti ággal, de érdeklődésem már egész fiatalon sokrétű volt, egy ideig hadtörténésznek készültem középiskolában. Kíváncsi természet vagyok, s nagyon izgalmas a teremtett világot más-más szempontból újra és újra felfedezni.

KkF: Ott voltam a disszertációdra alapozott Maszkaland című könyved 2016-os bemutatóján. Ennek ismertetése is rád vár!

LB: Emlékszem, igen! A Maszkaland a doktori dolgozatom „könyvesített” változata. Tíz éve hiánypótló könyv volt a maszkokról és a maszkos színházi tréningről. Fontos része a commedia dell’ arte, mely legszeretettebb színházi formám a komplexitása miatt, s ebben azóta is folyamatosan képzem magam olaszországi tanulmányutakon.

KkF: S ha már könyveknél tartunk, nem ez volt az első, hanem a 2000-ben megjelent Szárny angyal nélkül című. Idén lettél 9 kötetes. Hűséges vagy, döntően az Orpheusznál jelensz meg. Itt lenne most az ideje, hogy korábbi versköteteidről adj egy összefoglalót, mielőtt a legújabbról beszélgetnénk.

LB: Színészdiplomám kézhezvételének hónapjától, 1997 júniusától publikálok rangos irodalmi lapokban, folyóiratokban, itt is széles a paletta, a pécsi Jelenkortól az Élet és Irodalmon át egészen a Magyar Naplóig. Említettem, hogy Pécsre szerződtem színészként, s ez költői pályafutásom alakulása szempontjából is jó indulásnak bizonyult, mert bekerültem a Jelenkor folyóirat szellemi gravitációs terébe, s megismerkedtem Bertók László Kossuth-díjas pécsi költővel, akinek a költészete mély hatással volt rám, s akit azóta is költői mesteremnek tartok. Az Orpheusz Kiadó akkori vezetőjével, Deák László József Attila-díjas költővel pedig még főiskolás koromban hozott össze az élet, s ő bizalmat szavazott néhány évre rá Szárny angyal nélkül című első verseskönyvemnek. S bár az Orpheusz kicsi kiadó, magas szintű szellemi műhely, s ezért két kivétellel ott jelentek meg eddigi könyveim.

KkF: Üzenet Helsingőrből című versköteted kapcsán visszatérünk a doktoridhoz. Maszk mögé bújva, Hamlet szól ki az első fejezetből. Az Üzenettel és a Helsingőri feljegyzésekkel együtt itt harmincnégy oldalon harminc verset olvashatunk. Beszélj nekünk ezekről!

LB: Színész és költő vagyok, így a szerepversek természetszerűleg nem állnak tőlem távol. Már második, Nézd, Lear papa című verseskötetemben is Lear bolondjának csörgősipkája alól mutattam fricskát a világnak. A 2019-ben megjelent H. úr hagyatéka című könyvben pedig mintha megéreztem volna a 2020-as évek világválságát, egy modern Hamlet-alteregóba bújva „parafrazeáltam” az eredeti művet, s Baka István és Heiner Müller hatásától sem mentesen tettem fel ontológiai kérdéseket korunk kihívásairól. S mivel aztán valóban beköszöntött a sejtett paradigmaváltás, a Covid-járványt feldolgozó Karantén(y)ek kötetem után ismét felvettem H. úr maszkját a XXI. századi Helsingőrben. Ebben az idei könyvhétre megjelent kötetben azonban csak egy ciklus erejéig elmélkedtem e Hamlet-alteregóban lét és nemlét aktuális kérdéseiről.

KkF: A második fejezetben (Roncstavasz) a somogyiakra, az „egyesek” által feledésre kárhoztatott nagyszerű emberekre, költőkre, Bertókra és Oláh Jánosra koncentrálsz. Sok szót érdemelnének e helyt is! Mellettük Bella Istvánra, Csukásra, Nagy Gáspárra, Tandorira és másokra is emlékezel. Mit jelentenek számodra ezek a mesterek?

LB: Bertók mellett további nagy somogyi mesterekről és azokról a költőkről is megemlékezem ebben a ciklusban, akiket még életükben ismerhettem és szerettem, vagy bár személyesen nem, de műveiken keresztül hatottak rám. Fontos nemcsak őrizni, hanem élővé tenni a hagyományt, közösségivé emelni a személyeset, s hiszem, hogy új utakat csak a régiek megismerése után fedezhetünk fel.

KkF: Nem hagyható említés nélkül a harmadik (ad notam), s a negyedik fejezet (Szöveg) sem. Különösen az utóbbiban lepett meg néhány sorod. Azt ne mondd, kérlek, hogy csak átvezető szám lehetsz „élet és halál mutatványai közt”. Mert „kizárólag mesterséges intelligenciák / netán emberszerű kiborgok / írnának-e ilyen vagy efféle / profán, netán szent szövegeket?”. Versben, prózában is válaszolhatsz!

LB: Maradnék most a prózánál. Korunk paradigmaváltásának talán legijesztőbb része a mesterséges intelligencia exponenciális térhódítása, a technikai szingularitás talán már titokban be is teljesült korszakhatára, ami alapjaiban alakítja át az életünket, s alapkérdések újragondolására, új formában történő felvetésére ösztönzött engem is. Az emberiség és az egyes ember olyan határhelyzetbe jutott, mint még soha az eddigi világtörténelem során, az ember mint biológiai és szellemi lény is ontológiai változáson megy keresztül. A homo sapiens és a mai társadalmi-civilizációs berendezkedés még a mi életünkben gyökeresen megváltozik, gondoljunk csak például a robotikára, az agyba ültetendő interfészekre, melyekkel majd közvetlenül kapcsolódhatunk a digitális térhez, a klímaváltozásra, vagy akár a naprendszer meghódítására. Ennek a futurisztikus változásnak a témája foglalkoztat most legerősebben.

KkF: Új köteted kapcsán a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapján válaszoltál Emesz Lilla kérdéseire. A beszélgetés fontos témák, mély gondolatok egész sorával ajándékozta meg az olvasókat. A verseid alapján „Gondolhatunk hamleti méregként ma egyes szövegekre, kommentekre?”. Szívesen venném, ha itt bővebben, nemcsak két mondatban válaszolnál!

LB: Idáig sem csak két mondatban próbáltam válaszolni, viszont itt mégis rövid leszek. A szavakat valóban lehet kardként forgatni és méregbe mártani, s a modern kommunikációs eszközök révén pillanatok alatt ki is váltják gyilkos hatásukat. Nagy a felelőssége ezért mindenkinek a digitális korban, de különösen az aktuálisan hatalmon lévőknek és véleményformálóknak. A megszólalás demokratizálódása éppenséggel nagyobb fegyelmet és figyelmet kívánna mindenkitől, miközben a szavaink kezdik elveszíteni jelentésüket. Ezért is kezdem úgy egyik versem a kötetben, hogy „Adjátok vissza a szavaimat!”. Paradox módon mintha a kitágult kommunikációs térben szűkülne az érvényes kommunikáció lehetősége.

KkF: A következő interjúmba átvezető kérdés (feleségeddel, Tallián Mariann-nal tervezek beszélgetni), az idei Ars Sacra Fesztivál keretében zajlott közös programotokra vonatkozik. Versszínházi, sok esetben kosztümös fellépéseitek (például Ismernek téged vagy a Feleségek felesége) mit jelentenek egyéniséged, pályád alakulásában?

LB: Mindig nagy öröm, amikor lehetőségünk van együtt dolgozni, hasonlóan gondolkodunk sok mindenről, jó együtt alkotni, és mindketten nagyon fontosnak érezzük versszínházi missziónkat, a magyar klasszikus és kortárs irodalom népszerűsítését, melyben a Magyar Írószövetséggel kiváló partnerre találtunk. Ha lett volna rá lehetőség, akkor szerintem ez lett volna a „főállásunk”, de sajnos ezt nem lehetett megteremteni. Az Ars Sacra Fesztivállal pedig a kezdetek óta együttműködünk, csodálatos munkát végeznek lassan két évtizede a szervezők, s részvételünk a „szakrás” rendezvényeken mindig ad egyfajta „frissítést” a lelkiségünknek is. Sajnos nem vagyunk elég „rendes”, rendszeres vallásgyakorlók, de „zsigerileg” hívők vagyunk, s a közös előadásaink, a magunkon és a kapcsolatunkon, családunkon, a szűkebb és tágabb közösségünkön végzett folyamatos létmunka kimondatlanul is szakrális téridőben formálódik

KkF: Készül már egy új kötet? Mikorra számíthatunk a megjelenésére?

LB: Egy új kötet megjelenése után szeretek elcsendesedni, kicsit távolabbról rálátni a műre, magamra, s közben hagyni, hogy hassanak rám, formáljanak új impulzusok. Így nincs most új, konkrét kötettervem, de azért hagyom, hogy történjen, ha történni akar. Olykor azért felvetődik bennem, hogy nem anakronizmus-e verseket írni az AI korában – elkedvetlenít a sok, „szagról” kiszúrható AI generált szöveg –, de talán nem teljesen irracionális még ilyen emberi, nélkülözhetetlen hiábavalóságokkal foglalkozni.