Varga Melinda József Attila-díjas költő, az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatának szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Sport, egészséges életmód, természetközelség, a pszichológia mint a mindennapok része – hogyan látja mindezt egy kortárs költő? – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: A világjárvány idején az Olvasatnak adott interjúban elmondtad, hogy a Covid előtt rendszeresen jártál konditerembe. Milyen edzések voltak ezek, követtél valamilyen programot, figyeltél az étkezésre?

Varga Melinda: Heti négy-öt alkalommal jártam edzeni, az erőnlétemtől függően hat-tíz kilométert futottam, illetve súlyzós edzéseket is végeztem. Sose volt személyi edzőm, kötött edzésprogramom, a sport számomra kikapcsolódás, nem szeretem, ha programhoz kell igazodnom, vagy ha valaki irányítja a tevékenységem, s mivel nem versenyre készülök, hanem csak hobbi szinten sportolok, nem hiszem, hogy szükségem lenne edzőre, szigorú tervre, programra. Az étkezésre is csak épp annyira figyeltem, hogy egy egészséges határon belül maradjon a szénhidrátfogyasztásom. Amire viszont tudatosan figyelek: helyi termelőktől vásárolok élelmiszert, zöldséget, húsfélét, tejterméket. A test jelzi, hogy mi a jó neki, tudja, mikor milyen táplálékra van szüksége, mennyi az a mozgás, ami feltölti energiával, milyen tempóban kell kocogni, és mikor kell lustálkodni egy kicsit. Edzések után szaunázni is szoktam, ami nemcsak egészséges, hanem egyenesen euforikus tud lenni. 

KDG: Vissza tudtál térni a Covid után az edzéshez?

VM: A világjárvány idején is rendszeresen sportoltam, csupán az euforikus szauna maradt ki, ami, megvallom őszintén, nagyon hiányzott. Vásároltam magamnak kinti futófelszerelést, szobabiciklit és kis súlyokat. A mozgás feltölt, kikapcsol, szabadságot ad, jobban tudok utána gondolkodni, hatékonyabban dolgozom. Közel lakom az erdőhöz, megcsodálhattam naponta a természetet, mindig valami újat, érdekeset fedeztem fel, amit a járvány nélkül nem biztos, hogy észrevettem volna. Az erdő volt az egyetlen hely, ahol maszk nélkül lehetett lélegezni, rengeteget voltam a Covid idején szabad levegőn. A legutóbbi verseskötetem kézirata is ezekből a sétákból, kinti kocogásokból született. Elmélyültebb, gazdagabb lett a belső világom a természetnek köszönhetően.

KDG: A járvány okozta bezártság sok embert közelebb vitt a természethez. Téged is, hiszen a kültéri futásra a pandémia „kényszerített” rá. Hogy állsz ezzel, megmaradt ez az életedben?  

VM: Már nem olyan vonzó futópadon róni a kilométereket, sematikussá vált, éppen ezért a cardiót igyekszem a szabadban megoldani. Ha tehetem, legalább napi egy órát eltöltök a természetben. Nem érzem jól magam egész nap a négy fal között, általában kimegyek egy nagyot sétálni vagy kocogni.

KDG: Gyönyörű természeti közegben nőttél fel Gyergyószentmiklóson. Ez mennyiben befolyásolta a személyiségedet – hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

VM: A személyiségem formálásában a gyermekkorom kulcsfontosságú volt, de ezzel nem mondok újat, hiszen minden ember életében meghatározó a gyermek- és kamaszkor, ami a személyiségfejlődést illeti. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy később nem lehet változtatni, és minden kőbe van vésve, a személyiséget később is kell és lehet formálni. Hétéves koromig a nagyszüleimmel éltünk Gyergyószentmiklós mellett. A ’80-as évek vége nehéz időszak volt, édesanyám, a nagyszüleim és dédim felváltva vigyáztak rám, a kommunizmus idején csak pár hónapig volt gyermeknevelési szabadság, így a szeretteim a munkaprogramjukat nehezen összehangolva, de annál nagyobb szeretetben neveltek. Tatával kirándultunk, gombásztunk, erdei gyümölcsöt szedtünk. Akkoriban nem volt Székelyföldön annyi medve, mint most, az erdő természetes része volt az ott lakó székely emberek életének. Szerettem már akkor is a csendet, az állatokat, a földet, a természetet. Amikor nem a természetben voltam, olvastam, a macskáimmal szórakoztam el az időt vagy a barátnőimmel játszottunk a kertben, padlásra másztunk, szénában ugráltunk, felcsimpaszkodtunk az este a mezőről hazafelé tartó lovas szekerekre, patakban fürödtünk. Egészen idilli volt. Örülök, hogy nem az okostelefonok korszakában voltam gyermek. Aztán hétéves koromtól már a szüleimmel voltam az év javarészében, a vakációkat viszont továbbra is a nagyszüleimnél töltöttem. Az iskolában az irodalom és a földrajz volt a kedvencem, sokat olvastam, költő szerettem volna lenni, és eljutni egzotikus tájakra.

KDG: Azt mondtad, hogy a futás olyan számodra, mint az írás, magányos tevékenység mindkettő. Mennyire szereted egyébként a magányt?  

VM: A magányt nem szeretem, fojtogató, rettenetes. Az egyedüllét egészen más. Sokan összekeverik a kettőt, a magány üressége és az egyedüllét békés csendje nem ugyanaz. Belső nyugalom, csend, egyedüllét szükséges ahhoz, hogy a dolgok helyre kerüljenek, és hogy kapcsolódni, kötődni tudjak másokhoz. Introvertált ember vagyok, szeretek befelé figyelni, a társasági élet után igénylem a saját teret, ahol kicsit magam tudok lenni. Nincs futótársam, egyedül szeretek futni, az egy olyan idősáv, amikor magam vagyok a gondolataimmal, tisztítok, rendet teremtek, hogy amikor belépek valakinek az életterébe, adni tudjak magamból, ne legyek frusztrált, leterhelt, görcsös, szorongó. Az íráshoz is csend szükséges. A zenével, a tánccal, a színházzal ellentétben az írás olyan művészet, amit egyedül tud az ember művelni, de ez nem jelenti azt, hogy közben magányt él át. Akkor tapasztaljuk meg a magányt, amikor társtalanok vagyunk, amikor nincs kihez kötődnünk, vagy amikor elveszítjük a családtagunkat, ilyenkor ránk telepszik valami végtelenül hideg, sötét állapot.

KDG: Nemrég újra beültél az iskolapadba, pszichológushallgató lettél. Mi motivált ebben?  

VM: Kolozsvárott, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen tanulok, nemrég ért véget első vizsgaszesszióm. A pszichológia régi álmom, de az irodalom volt az első helyen. Kiskorom óta költő akartam lenni, erre tettem fel mindent. Ha 18 évesen vágtam volna bele a pszichóba, nem tudtam volna mindkettőt teljes erőbedobással művelni. Fiatalabb koromban bohémabb, szeleburdibb voltam, elképzelhető, hogy megelégszem egy-egy átmenő jeggyel is, és félvállról veszem a tanulást. A vers volt akkor a prioritás, az olvasás, az irodalmi élet. Elmélyült, alapos tudás nélkül milyen pszichológus lett volna belőlem? Valószínűleg semmilyen. Ehhez a szakmához a szaktudáson kívül az önismeret, az önreflexió is nagyon fontos. Érettebb fejjel, sok élettapasztalattal a hátam mögött másképp nyitok ki egy könyvet, olvasok el egy tudományos cikket, máshogy hasznosul az információ. Ahhoz, hogy másoknak tudjunk segíteni, először önmagunkat kell alaposan megismernünk. Az írói és versszerkesztői munkámat, a pályakezdő költők mentorálását jól össze tudom hangolni a tanulással, sőt, mondhatom azt is, hogy amióta egyetemista lettem, sokkal hatékonyabban, energikusabban dolgozom. Október óta, amióta megkezdődött az egyetem, nem emlékszem, hogy lett volna olyan napom, amikor valamiért rossz hangulatom volt vagy nem volt kedvem dolgozni. Örömet szerez a tanulással töltött idő, feltölt, új utakra visz. Ez annak is köszönhető, hogy sok jó impulzus ér az egyetemen, s emiatt motiváltabb vagyok az élet más területein is. A képzés profi, a tanáraink nemcsak felkészült oktatók, kiváló kutatók, hanem empatikus, jó pedagógusok is, át tudják adni a tudást, rá tudnak vezetni a dolgokra. Néhány új barátság is szövődött az évfolyamtársaimmal, ami szintén pozitív hozadék. Nem tudom, hogy milyen irányba fogok továbbhaladni, milyen területen képzem majd magam. Az volt a célom még a nyáron, hogy a művészetpszichológia, az irodalomterápia felé haladok, de nyitva hagynám a kapukat egyelőre, lehetséges, hogy az alapképzés során más utak nyílnak meg. A kutatás is érdekel.

KDG: A saját magaddal kapcsolatos profi tudatosság hogyan változtatja meg az életmódodat, egészségedet?

VM: Próbálok tudatosan figyelni arra, hogy jobban szeressem magam. Lehet, hogy ez picit furán hangzik, szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem önzőség, egoizmus. Csak akkor szerethetünk igazán másokat, ha először önmagunkat megtanuljuk jól szeretni, elfogadni a hiátusokat, változtatni azon, amin lehet, és elengedni azt, amin nem tudunk változtatni, nem rajtunk múlik, nem a mi felelőségünk. Sok betegséget meg lehet előzni megfelelő stresszkezelési technikával, a stresszt nem lehet eltüntetni a hétköznapokból, viszont meg lehet tanulni megküzdeni vele. Az egészséges életmód, a sport, a nyugodt alvás sok betegségtől megóvja az embert. Fogadalmat tettem, hogyha a vizsgákon jól teljesítek, abbahagyom a dohányzást. Mint mindent, sajnos a dohányzást is elég szenvedélyesen és odaadással művelem, erősen szeretek cigarettázni. Úgy érzem, megérett az idő, hogy abbahagyjam, és keressek helyette egy kevésbé ártalmas szenvedélyt.

KDG: Mit gondolsz, a pszichológiai tanulmányaid hatással lesznek majd a verseidre/művészetedre is?

VM: Valószínűleg óhatatlanul is beépül a verseimbe. Egyelőre csak a szerkesztői munkámra gyakorolt pozitív hatásról tudok beszámolni. Az első félévben nem írtam verset, esszéken dolgoztam csak, most egy ilyen időszak van, verspihenős. Az új könyvek után mindig van egy kis szünet, kell egy kis idő, amíg az embert megtalálja az új téma. Két könyvem jelenik meg hamarosan, egy meseregény és egy verseskötet, ezeket még a járványidőszak körül írtam.

KDG: Tervben van a jövőben, hogy kipróbálod élesben a szakmát?

VM: Azért tanulok, hogy gyakorolhassam is a szakmát. Ez még hosszú idő, minimum öt év. De mondhatjuk úgy is, hogy élethosszig tartó tanulás. Ha gyakorló pszichológus leszek, akkor is kell tanulnom, képeznem magam, az egyetemmel nem ér véget ez a folyamat.