Sokan öltöttek futócipőt a hazánkban 2020-ban kezdődő Covid19-koronavírus-járvány miatti első lezáráskor, hogy egészségügyi futásra vagy sétára indulva szabaduljanak kicsit ki a lakásukból. Jót mulattam azokon, akik még, biztos, ami biztos, kutyát is kértek kölcsön a sportolás legalizálásához. Az eseményeknek ez a része egy ideig ugyan jó tréfák és mémek forrása volt, mindazonáltal még inkább megerősítette a belátást: A természetben való mozgás létfontosságú az ember számára. Varga Melinda költő, szerkesztő életének rendszeresen része a futás. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Mikor, hogyan, milyen események kapcsán lépett be a futás az életedbe?

Varga Melinda: A világjárvány előtt rendszeresen jártam tornaterembe, ahol heti három alkalommal futottam is. Időközönként, főleg fiatalabb, egyetemista koromban előfordult, hogy kint is futottam, de inkább csak a kellemes, meleg napokon. A futópados futás monotonitását hangoskönyvekkel igyekeztem elütni, így újraolvastam jó néhány klasszikus irodalmi művet, többek között az Iliászt és az Odüsszeiát is. Aztán 2020 márciusában bezárták a tornatermeket, és ott álltam a sporttól és a napi szaunázástól megfosztottan. Kezdetben otthon próbáltam szobabicajozni, saját testsúlyos gyakorlatokat végezni, de ez valahogy nem szerzett olyan örömet, mint a tornaterem és forró szauna kombinációja. Elkezdtem különféle blogokat olvasni a kinti futásról, és gondoltam, hogy megpróbálom. Közel lakom az erdőhöz, a tömbházamtól öt perc séta alatt egy csodás rétre lyukadok ki, ahol a földút kiválóan alkalmas a terepfutásra. Kezdetben csak fél órákat szaladtam, aztán egyre többet és többet. A szauna nyújtotta örömöket és relaxációs hangulatot a futások utáni erdei séta váltotta fel. Rájöttem, hogy a táj is örömforrás, ugyanakkor ima és kőkemény önismereti játék, ami a járvány elején és persze később is nagyon fontos volt számomra.

SzNI: Szép számmal vannak, akik futnak az egészségük érdekében, ezzel együtt nehezen veszik rá magukat, hogy rendszeresen elinduljanak. Szerinted mi segít a rendszeresség fenntartásában?

VM: Sokan csupán a fogyás miatt vágnak bele, úgy érzik, hogy ez egy feladat, amit teljesíteni kell. Ha nincs mögötte élvezet, nem is érdemes belevágni, akkor más mozgásformát kell választani, olyat, ami illik a személyiségünkhöz. Nem mindenkinek való a futás, van, aki a társas sportokat kedveli, és jót tesz neki a csapatjáték, vagy szívesen úszik, biciklizik. Mindegy, mit sportolunk, az a fontos, hogy örömünket leljük benne. A futás és más sport is örömhormont szabadít fel, stresszoldó hatása van, erősíti a tüdőt. A természet (még télen is) olyan, akár a templom, ahová naponta érdemes belépni.

SzNI: A futás számodra kizárólag fizikai edzés, vagy ad szellemi, tudati, lelki élményt is? 

VM: Teljesen kicserélődöm utána, néha verset is „írok” ilyenkor. Szabaddá tesz, feltölt. Ha szomorú vagyok, elcsigázott, fáradt, akkor is futok. Gyászfeldolgozásban is segített a futás, tavaly ősszel veszítettem el édesapámat, a maró, fájdalmas érzések ellen kiváló gyógyír volt. Miközben a testünk, izmaink dolgoznak, megismerjük jobban önmagunkat, van időnk a csendre, a gondolatainkra figyelni, arra a bizonyos belső hangra, amelyet a külvilág, a napi teendők sokszor eltompítanak.

SzNI: Március 3. a vadon élő állatok világnapja. Azt gondolom, az emberben is megvan még a vadon, a természet közelsége iránti szükséglet. Tudnál-e rendszeresen edzeni futópadon is? Vagy számodra a futás elengedhetetlen része az is, hogy találkozol a természettel?

VM: Ha visszamennék a tornaterembe, amitől a vírus miatt egyelőre tartózkodom, inkább erőnléti edzéseket végeznék, az hiányzik kissé, na meg a szauna, de futni továbbra is a természetben futnék csak, számomra most már ez jelenti a lelki egyensúly egyik kulcsát. Egyszer kipróbálnám, milyen lehet a tengerparton naplementében futni. A napfelkeltéket inkább kávéval a kezemben nézném, már amikor nem aludnék el, mert elég későn látogat meg engem esténként az álom.

SzNI: Március 3. a békéért küzdő írók világnapja is. Vajon a futás vagy más sport mivel járul hozzá ahhoz, hogy az emberek békében éljenek egymással?

VM: Különböző futócsoportok tagja vagyok, több jótékonysági maratont, félmaratont, különböző versenyeket szerveznek például beteg gyermekek gyógyulása céljából. Noha a futás olyan, mint az írás, hisz magányos művészet mindkettő, a közösségi futás egy szép, nemes célért építő jellegű tud lenni, fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. Egyénileg meg, ha a sok stresszt, haragot levezetjük, megsemmisítjük, másképp állunk hozzá a másik emberhez, ez már a béke egyik kulcsa lehet.

SzNI: Intuitívan választasz távot, időt, terepet, vagy készítesz edzéstervet?

VM: Tavasztól őszig, ha nem esik az eső, az erdő közelében futok, télen, ha elég fagyos a föld, akkor is legszívesebben ott, mert az tölt fel igazán. Esős időben a falu utcáit rovom, már minden virágot ismerek az ablakokban és kutyaugatást az udvarokon. Gyergyószentmiklóson, a szülővárosomban, amikor otthon vagyok, több lehetőség van választani távok között, bár ott az erdei futás a medvék miatt cseppet rizikós. Nem kötöm sose időhöz, konkrét tervhez a futást, annyit és úgy kocogok, amennyi jól esik.

SzNI: Szerzőként a munkádban vajon érezni-e a futás hatását, illetve, ha véletlenül nem tudsz futni, akkor változik-e a munkafolyamat a kihagyás hatására?

VM: Furának tűnhet, de a futás is függőséget okoz, egy jó szenvedély. Sajnos az időjárás nem mindig kedvező, ilyenkor néha elmarad, és a szobabiciklizés vagy a séta váltja fel. De sokkal hatékonyabban dolgozom, ha aznap futottam.

SzNI: Ha a futás közben és a futás után felébredő érzéseket kellene leírnod néhány sorban, verset vagy prózát választanál? És vajon mi volna a futásra leginkább illő szókép?

VM: Sok verset elindított bennem a táj, olyan témákat, amelyeket nem írtam volna meg, ha nincs a járvány, nem alakul át az életformám. 2020 tavaszán írtam a hittel, a belső csenddel, az Istennel kapcsolatos verseimet. Nos, ez egy olyan téma, amit nehezen lehet megközelíteni, hogy ne legyen az ember demagóg vagy érzelgős. Újfajta út nyílt meg előttem, ahogy a természethez közelebb kerültem. Gyerekkoromban sokat jártam a Gyergyó-havasok és más hegyi tájak erdőibe, tatámmal gombásztunk, málnát, erdei gyümölcsöket szedtünk, ezt az érzést idézi fel, olyan mintha visszatértem volna önmagamhoz.

Mély

Egyre bennebb és bennebb merészkedik,

oda vágyik, ahol eloszlik a félelem,

mint eső után a levegő, kitisztul minden,

a felhők közül kikandikál az ég kékje.

Egyre bennebb és bennebb megy,

ahol még nem járt ember,

az erdei ösvényen túli tájra.

Már nem fél, és nem törődik semmivel,

tudja, hogy az állatok nem fogják bántani,

oda vágyik, ahol nincs ember,

csak a szelíd őzek szeme.

Betakarózik az avarral, mohára hajtja fejét,

a hold megvilágítja az ösvényt,

amelyen előre, mindig csak előre tart,

nem néz vissza, nem számolja a napokat,

hogy mióta van úton.

El akar jutni a legmélyebb pontig,

a legsűrűbb időig.