Szolgálati közlemény

Becsszó, „még egyszer, utólszor” írok (csak) a nyavalyámról, de muszáj, mert tartozom itt az Olvasatnak egy nagy és nyilvános köszönettel. Ugyanis a derék-, csigolya-, gerincproblémáimról ide írott tárcáim (meg egy jóbarátom) adta az ötletet, hogy habarjam könyvvé ezt az egészet. Először kicsit megijedtem a feladattól, pontosabban nem volt hozzá kedvem, mert annyira átfoghatatlannak és rémesnek és leírhatatlannak éreztem az egészet, mint egy nagy, rosszízű kásahegyet. Ráadásul megjelent az új könyvem (A remegő kezű órásmester), három évig küszködtem vele, most azt szeretném ünnepelni két fájás között, aratgatni a babérokat, miegyéb.

De ahogy teltek a napok, egyre inkább tetszett az ötlet. Azt ugyanis ezer éve látom, hogy a legnagyobb sikere az ún. életmódtanácsadó könyveknek van: hogyan fogyjunk le egy nap alatt, hogyan legyünk egészségesek a hétvégére, hogyan tanuljunk meg programozni C++-ban a következő félórában; ha pedig az egészben van egy kis szenvedéstörténet is (eleinte nehéz volt – de aztán, némi, sok, rengeteg, észbontóan sok = félórányi küszködés árán sikerült!!!), akkor a siker bombabiztos: eleinte nem sikerült leszoknom a dohányzásról, de aztán sikerült; eleinte többször is öngyilkos lettem, de aztán sikerült… izé, leszoktam róla; eleinte dagadt disznó voltam, de most már elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és ha eléggé berúgok, valósággal szépnek látom magam, egyszóval ilyesmik.

Már-már kezdtem gondolatban meggazdagodni, mondok magamnak, nézz oda, ember, még a végén lesz egy rendesen fogyó könyved, nem hogy te vásárolod fel az összes példányát, na nem mintha ezt tenném, de hát mindannyian ezt tesszük, nemde?!, azért dolgozunk, hogy meg tudjuk venni a könyveinket, hogy aztán ingyen osztogassuk őket, hogy a fene ott enné meg. Csakhogy ebben a pillanatban belém sajdult a felismerés, hogy az én betegségem történetében egyebek mellett nincs (jellem- és betegség)fejlődés (csak rossz irányba: egyre mérgesebb és gonoszabb vagyok, és előbb-utóbb megműtenek), így aztán hogy tudjak én ebből olvasóboldogító, önsegítő könyvet írni?! Hát elég nehezen – leginkább sehogy.

Hazudjam tán azt a jobban-fogyás kedvéért, hogy meggyógyultam? Na igen, de mi lesz, mikor a Puskás Arénában, az összegyűlt hívek előtt meg kell jelennem, és betolnak tolókocsiban? Azt elég nehéz lesz kidumálni. Hm, hm, nem jó.

No de ha nem tudok érvényes élettanácsokat adni, ha nem tudok tuti tippeket mondani a haskörfogat kisebbítéséről, a fájdalmak csökkentéséről és egyebekről, akkor miben reménykedhetek? Mivel töltöm majd meg a könyvet?

Hát, gondoltam, először is csinálok egy Függeléket, és mindent, amit már eddig összehordtam a betegségemről, oda szépen begyűjtök. Ez olyan irodalmi meg posztmodern izé, meg persze praktikus is nagyon: aki akarja, elolvassa külön, de a főszöveget nem zavarom vele, meg hát legfőképpen: nem kell újra megírni – én sem lopom az írásidőt, pláne, hogy két fájás között művelem.

Eddig remek, veregettem vállon magam, de ettől azonmód beleállt a nyilallás a dercsimbe, a fenszimbe és a csipszimbe, úgyhogy mostantól csak intellektuálba’ ismerem el enmagam, mondjuk ez jobban is illik a borongós és redős homlokú szellem emberéhez, aki szerintem vagyok c’est moi. Szóval hogy eddig megvónánk, csókolom, már csak cím kell, mert azt éreztem, hogy ha én egyszer elkezdek rinyálni a betegségemről, akkor simán összekalapálok kétfüggeléknyi főszöveget, mert azt célul tűztem ki, hogy a főszi legalább kétszer annyi lesz, mint a függszi, és akkor ezzel meg is volnánk, de… mi legyen a címcsi?!

Hát nem könnyű, de amilyen csodaokos vagyok, egyből kitaláltam: A tartós fájdalom könyve. Először (miután a túl orvosinak hangzó, A krónikus fájdalom könyve címet egy derékkímélő, de laza mozdulattal nagy ívben elvetettem) nagybetűkkel akartam szedni – A Tartós Fájdalom Könyve –, de ez nagyképűnek és megtévesztőnek tűnt: nagyképűnek, mert az sugallhatja, hogy az én fájdalmamat próbálom univerzálissá növeszteni, mércének állítani, a távol-keleti filozófiai művek (címének) stílusában, ami nyilván botorság, hiszen vannak az enyémnél nagyságrendekkel erősebb fájdalmak, így tehát ilyen mérceszerepre még akkor sem tarthatnék igényt, ha alkalmas és képes volnék ilyesféle vonatkozásirendszer-maximalizálást végrehajtani… de nem vagyok; megtévesztőnek pedig azért tűnhetett volna, mert esetleg azt a – hamis – illúziót kelthetné így, nagybetűkkel, hogy ez valami életvezetési könyv lesz, hasznos tanácsokkal, megoldásokkal, praktikákkal, boldog – és fájdalommentes – élettel, ha/miután az ember megevett ezer láda narancsot vagy elrágcsált harminc tonna füvet, húsz mosómedvét, kecskebékát, lánc, lánc, eszterlánc, vészbanyákat visz a tánc. De sajnos nincs megoldás, ezt tudom immár, így ezt – az okos életvezetést, csávókám – sem tudom ígérni: jobb, ha rögtön, itt bevallom. Ez csak egy napló. Lesz. Hát ezért maradt a kisbetűs verzió.

Szerintem pofás lett a cím, és a könyv is készül már pár napja, figyeljék csak meg, több szenvedés lesz benne, mint akármelyik háborús regényben. A cím ezzel az írással levédve, a köszönet az Olvasatnak eszközölve, a könyv írása pedig: folyamatban. Tartsanak velem!