És tovább a fájdalomról, ez a szöveg a múltkori folytatása és egyben, remélhetőleg, befejezése is.

A legszörnyűbb az egészben az, amivel már oly sokszor találkoztam az élet és irodalom összevetésekor: mégpedig hogy az élet nem produkál olyan frappáns fordulatokat, dramaturgiát, történetíveket, mint az irodalom. Mert mi történik egy regényben, egy filmben? A főhősnek fájdalmai vannak. Tűri, tűri, aztán elege lesz. Vagy öngyilkosságot követ el, vagy (és ez a gyakoribb) felszívja magát, összeszedi magát, esetleg felpofozza magát (ha nem ő, akkor mindig van a közelben egy jóbarát, feleség, barátnő, aki megteszi), és akkor megszűnik a fájdalma, mintegy a szenvedései kompenzációja-, valamint a maga összeszedése miatti jutalomképpen.

Hát… az élet nem ilyen, de mivel sokat olvastam és sok filmet néztem, ésszel hiába tudom, hogy nem így lesz, mégis szívvel és lélekkel valami ilyesmiben reménykedem. Az ismerős dramaturgiát akarom magamnak. De nincs, itt nincs feloldozás, itt csak a rohadt fájdalom van, de az aztán van, köszi.

Kezdek immár rendszerben gondolkodni a fájdalomról. Most már tudok, valamennyire tudom… dehogy tudom kezelni. De valamennyire ki tudom számítani.

A következőkre jöttem rá: amikor nem fáj, csak tompán sajog, akkor gyorsan meg kell csinálni mindent – munkát, feladatot, összpontosítást igénylő dolgokat. Nem mint eddig, hogy akkor csináljuk, amikor kedvünk, időnk vagy erőnk van. Nem, de nem ám! Akkor csináljuk, mikor nem fáj. Robotszerűen, igyekezve, villámgyorsan, lehetőleg mégsem hibázva. Mert ha visszatér a fájdalom, és nini, már integet is a kerítésen túlról a kis cemende, szóval mikor visszatér, akkor nincs semmi. Nincs meló, nincs gondolkodás, nincs észelés: csak nyüszítő hempergés van szakmányba’.

Akkor csak a szenvedés van: az ember állat lesz a szenvedéstől, eltorzul a tudata, irtózatosan türelmetlen lesz, olyan helyzetekben, amelyekben korábban vígan eltenyészett, érzi, hogy menten felrobban, hogy elrohan, kirohan a világból, persze csak ha szűnik a fájdalom, mert most nemigen sikerülne.

Nyűgöl, pánikol, hullámokban tör rá a rettegés és a reménytelenség, a nincsen-kiút minden gyakorlati és metafizikai nyűge, terhe, ezertonnás súlya.

Az élet megváltozik: nem lehet sokáig ülni, nem lehet sokáig állni, nem lehet sokáig feküdni, de menni sem lehet sokáig… hát akkor mit lehet, kezicsókolom?! Na ez az. Lebegni. Talán ha kilőnének Föld körüli pályára, szűnnének a tünetek a súlytalanság állapotában. De nincs nekem olyan szerencsém, meg pláne annyi pénzem. Ráadásul ilyen kripliket amúgy sem lőnek ki az űrbe, tessék, már űrhajósnak sem vagyok jó.

Amikor itt a fájdalom, akkor az ember halni akar, halni kíván, mert a halál nem fáj, csak ami előtte van, ugyebár, akkor minden apróságért veszekszik, megkeseríti a körülötte élők életét, sosem értettem a rigolyás, rosszkedvű, zsémbes és kötekedő öregeket, hát most már értem, iszonyatos akaraterő kell, hogy ezt tudatosan elkerülje az ember (ideig-óráig), és ez rendkívül energiaigényes, viszont az a kis energia kell a fájdalom elviseléséhez, azt se tudja az ember, hova csapjon belőle, abból a kevésből, ami van, ami marad(t), egy-egy maréknyit, francokat, kupicányit: gyűszűnyit.

A gyógyszer nem használ, erősebb fájdalom ez annál, talán a morfium, na de ilyen fiatalon, kösz, még nem, Csáth Géza egy múló gyomorfájdalom következtében lett rabja… Mégis szedi az ember, sokat el lehet érni hittel, placebóval, közben csinálni a tornát, amitől spriccel a könny a szemedből, de nincs másik út, esetleg úszni, de persze a mellúszás, ami egyedül megy, az erre pont nem jó, tehát előtte meg kell tanulni rendesen a gyors- és a hátúszást, de vajon megéri-e a sok kínlódást, nem tudni, az orvos azt mondta, egy év múlva lehet bármiféle változást reményleni, ha egyáltalán.

Kutatsz a neten, olvasol angolul a betegségedről, és látod a fájdalom vámszedőit, a dögevőket, akik azzal áltatnak, hogy megszüntetik, pedig dehogy, ezt nem lehet. Lettél volna orvos, mondod magadnak, mert akkor mi lenne jobb, kérdezel vissza, hát legalább tudnád, hogy mi történik. Így is tudom: fáj. Te tényleg reménytelen vagy.

És egyedül vagy a fájdalmaddal. A legempatikusabb ember sem érez belőle semmit. Egyedül vagy vele, mint az ujjad, egyedül vagy vele, mint ahogy egyedül állsz majd szembe(n) a halállal is, nincs és nem lesz melletted senki, pedig „minden nyomorult társra vágyik nyomorúságában” (Stephen King: Sorvadj el!), de itt nem tud melletted lenni senki, ezt a fájdalmat senki nem veheti el tőled, neked nincs Cirénei Simonod, aki vigye kicsit, amíg te levegő után kapkodsz, nem, nincs, össze vagy zárva vele örökre, ketten mentek kézen fogva Kukutyinba csigolyát aszalni.

Annyira igazságtalan ez, sóhajtod, mikor épp múlik egy kicsit, és csak tompán lüktet, miért én, miért most, miért nem később, ott is elég lett volna, káromlod az eget, ennél jobban aligha tud megverni az isten, persze, nyomban megijedsz, mikor ilyet gondolsz, mert meg tud, ha akar, könnyen kaphatsz mellé még két másik fájást, szia sánta, sántikálunk, sántikálunk, nesze, itt egy púp is, ahogy a vicc mondja.

Soha nem lesz jobb, soha nem leszel már az, aki voltál, ezentúl mindig így lesz – van ennél rémisztőbb? (Na persze nem mindig, csak amíg vége nem lesz végre. Akkor aztán ezért a fájásért is hogy fogsz nyüszíteni… csak éppen érezz, csak láss még színeket, szagolhass még illatokat, hallhasd a zenét.)

És közben végig rettegsz, hogy ne dőlj be a sarlatánoknak, ne higgy nekik el semmit, csak a pénzedet akarják, ne változzon meg a józan, felvilágosult eszed, és ne kezdj el hinni badarságokban, ne légy szektás, ne hidd, hogy pitypangot rágcsálva múlik a fájdalom, mert nem fog, de annyira akarsz hinni, annyira kell hinned, hogy jobb lesz… Ehhez is kell tehát abból a kevéske önuralomból, amid van. De túl sok mindenhez kell: most például ahhoz, hogy bár már percek óta lüktetve és nyilallva fáj, be tudjam fejezni ezt a szöveget.

Nagy Koppány Zsolt