Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő pályájából, melynek egyik állomása például, hogy tíz évig volt a Süni ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője, nyilvánvaló, hogy bensőséges kapcsolatot ápol a természettel. Városlakóként apró kertet gondoz. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Növényidő című tárcádat így indítod: „Aztán végre lett egy kicsi kertem.” Mi hívta életre az igényt arra, hogy kert vegyen körül? Hogyan fogtál hozzá a megvalósításhoz? 

Mirtse Zsuzsa: Az igény szerintem a legtöbb emberben megvan – szerencse kell ahhoz, hogy meg is valósíthassuk. A szerencsés lapot megkaptam, megpróbálok vigyázni rá. Ha most kezdhetném, sok mindent máshogy tennék. Például, bármennyire szép is, nem ültetnék trombitafolyondárt, lilaakácot. Gyorsan terjedő fajok, nehéz kordában tartani őket. Sőt, nem is igazán lehet. Sokat kell metszeni, különben beszövik a kertet. Az indák rátekerednek a terasz fakorlátjára, felfeszegetik a tetőcserepeket, minderre nem számítottam. Úgy képzeltem el, hogy sok fűszernövényt is fogok ültetni: illatos, pici varázskertet szerettem volna kövirózsákkal, sziklakerti növényekkel, pozsgásokkal. A citromfű és a menta nem volt jó döntés, azokat ma már inkább cserépben tartom, mert szintén leuralnak mindent. Néhány év alatt megtanultam, hogy mi idevaló, mit lehet földbe ültetni, és melyiket érdemes inkább a teraszon nevelgetni. Édesapám rózsái vannak még a kertben, azokra helyette is vigyázok már.

SzNI: Manapság gyakori, hogy aki kertészkedik, az szeretne zöldséget is termeszteni magának. Te tudatosan döntöttél úgy, hogy lemondasz erről a lehetőségről, és a kertnek inkább az atmoszféráját aratod le. Milyen belátások vezettek ehhez a lemondáshoz?

MZs: Ahhoz kicsi ez a kert, hogy gazdálkodni kezdjek benne. Nem volt cél, és nem is férne bele az időmbe. Figyelgetni szeretem inkább, leginkább lelki hasznot húzok belőle. Szeretem nézni, ahogy a vadszőlő megszínesedik ősszel, szeretek gondolkozni a fűben heverve.

SzNI: A kerted afféle városi apró kert, borostyán, trombitafolyondár, lilaakác futja be, és nagyrészt gyógynövényekkel ülteted tele. Szerinted, túl azon, hogy a gyógynövények hatóanyagait lélegzed be mindennap, az egészségedhez mivel járul hozzá a kert?

MZs: Volt év, amikor még futószeder is volt, meg apró paradicsomok a falra futtatva. Most leginkább tényleg csak fűszernövények vannak: egy óriás rozmaringbokor, amely évről évre nagyobb, virágzáskor halványlila virágokkal terhes. A tövébe csombort ültettem. A többi (menta, bazsalikom, francia petrezselyem, snidling, chilipaprika) cserepekben lakik. Ezeket naponta meg kell locsolnom, ha nem teszem, megkapom a büntetést: elsárgulnak, egy nap kihagyás is megviseli őket. Hozzátartozik a reggelemhez, estémhez, hogy fogom a kétliteres kannámat, és több fordulóval végiglocsolom az egész társaságot. Nedves időben minden reggel átvizsgálom őket, és ha csigát találok a növényen, azonnal leszedem. Egy szép díszmargaréta is van közöttük, amely ciklikusan virágzik. Éppen az imént vagdostam le ollóval az elszáradt virágfejeket – ez nekem olyan, mint másnak a mandalafestés. Pontos, aprólékos munkát kíván, oda kell figyelni rá. Közben messze kerül tőlem a rossz, ha volt is bajom a napommal, elfelejtem. Kifejezetten terápiás tevékenységnek tartom, ahogy a kannából locsolást is. Egy gömbölyű, hosszú, hajlított csöves sárgarézkannát is használok, azzal nagyon pontosan lehet locsolni, amikor arra van szükség.

SzNI: Növényidő című tárcádban arról a tapasztalatodról számolsz be, hogy a növények tanítottak meg gondoskodni. Számomra a növényekkel való kapcsolat régóta az emberekkel való kapcsolatot is jelképezi, beleértve az embernek önmagával való kapcsolatát. Visszaolvasod-e a lélekállapotodat a kert üzeneteiből? Nyersz-e rálátást magadra azzal, hogy a kert alakulását szemléled?

 MZs: Ha elhanyagolt a kert, az vagy a közömbösséget, vagy az időhiányt jelezheti. Nálam inkább az utóbbi a gond. Nem szoktam magamra visszavetíteni az alakulását, hiszen nagyjából úgyis tudom, mi történik bennem, s ezáltal körülöttem. A kert viszont bármikor ad nekem. Ha nem gondozom, akkor is. Közelről figyelhetem a növényi létezést, az állatok, madarak viselkedését, s talán általuk közelebb kerülhetek az újjászületés misztériumának megérzéséhez. Amikor látom, ahogy a pozsgafa egyetlen elhullott leveléből újraszüli magát, az tényleg maga a csoda. A kertet megtanulni úgysem lehet, csak tanulgatni állhatatosan, folyamatosan. Nem szeretem agyonszabályozni, óvatosan formálom: igazából nagyon tetszik az is, amikor egy kicsit elvadul. Viszont rengeteg képet őrzök a különféle sarkairól, zugolyairól. Ha ilyen régebbi képekbe belefutok, mindig olyan rendezettnek tűnik minden a mostani állapothoz képest. Pedig csak kevesebb ideje volt még akkor a kertnek a saját akaratát megvalósítania. Az idő nagyon fontos tényező. Szeretem a régi kerteket – az enyém még nagyon soká lesz olyan. Bár a borostyán mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb azt érezhessem, hogy egy ódon mesekönyvben járok.

SzNI: A kertben nemcsak növényekkel, hanem néhány szárazföldi teknőssel is együtt élsz. Számomra szokatlan, hogy valaki társállatnak a kertben szabadon kószáló, elbújó teknőst választ. Mennyire nomád lények ők? Ellátják magukat, vagy neked kell gondoskodni róluk? Nem hiányzik, hogy melléd gömbölyödjenek, mint a macskák vagy kutyák?

MZs: Az egyik kedvenc könyvem kiskoromban Michael Ende Momo című kötete volt. Abban fontos szereplő Kassziopeia, a különleges képességekkel bíró teknős. Igazi mesei segítő állat: beszélni tud, ő a mesehős társa az útján. Bölcs. Ende ebben a kötetében a megélt idővel foglalkozik, így kézenfekvő ötlet volt éppen egy hosszú életidejű állatot választania Momo mellé segítőnek. Amióta ezt a könyvet elolvastam, azóta vágytam arra, hogy én is megtapasztalhassam, milyen lehet egy szárazföldi teknőssel együtt élni. Vagy akár többel is.

A kertben nem találnak elég ennivalót, ezért etetni kell őket. Szeretik a piros gyümölcsöket, a paradicsomot, epret, cseresznyét, az uborkát, salátaleveleket. Ha nyáron mezítláb kiállok a fűbe, a piros körömlakkot is ehető gyümölcsnek vélik, és megindulnak a lábujjaim felé. Ezen mindig nevetnem kell. Kisdömperek. Folyamatosan mászkálnak, egymással csetepatéznak, egymás mögött masíroznak. Ha jó idő van, aktívak, ha rossz az idő, akkor elő sem másznak a komposztáló alól. Desszertnek imádják a lehullott, összesodródott mályvavirágokat csemegézni. Ezért, ami lehullik a mályvabokorról, az sem megy kárba, azt ők kapják meg. Különösen a lila mályvavirágért vannak oda.

SzNI: Nemes Nagy Ágnes fontos szerző számodra, Diófa című verséből választottál mottót a fent emlegetett írásodhoz: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a kérgesítő időben.” Az írás végén a gondolatmenetet egy Rilke-verssorral zárod: „A csönd vagyok, két hang közé bemetszve.” Mit mond neked a kert csöndje?

MZs: A kert csöndje csak viszonylagos csönd. Valójában sosincs csönd, állandó a neszezés: madarak jönnek-mennek, amikor a rozmaring virágba borul, méhek zümmögnek körülötte. Egy galambcsapat is idejár évek óta, nekik saját cseréptáljuk van, abban kapják a fekete napraforgómagot. Az a kedvencük. Ha kifogy a tálból, odatipegnek a teraszajtó elé, és benéznek, hogy „Hahó, tessék minket megetetni, éhesek vagyunk!” Azt hiszem, élő kapcsolatom van a kertemmel és a lakóival.