„Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

veled a kérgesítő időben.”

(Nemes Nagy Ágnes: Diófa)

Aztán végre lett egy kicsi kertem. Ezt belakhatom, ez lesz az enyém. Ne ácsingózzam a nagyobb iránt, amelyben elfér egy diófa is. Legyen éppen elég. Elég. Maroknyi fű, pár tő rózsa édesapám egykori kertjéből. Levendula, futószeder, borostyán. Citrusillatú kakukkfű. Rozmaringbokor – két kezemmel sem tudnám már átérni, pedig azt gondoltam annak idején róla, hogy áttelelni se tud. Kora tavasztól ontja kékes-lilás virágait, ilyen színű lehet az öröklét, hívják a méheket, a lándzsás leveleiből pedig tömjénre emlékeztető, erős illat árad. Fűszer és orvosság egyszerre.

A nyírfa az ablakom előtt. Az a nyírfa különösen. Az ablak előtti asztalnál dolgozom, időnként kinézek rá. Ha cinkét látok reggel az ágán, aznap jó napon lesz, tudom.

A napokban arról gondolkoztam, hogy milyen mestereim, tanítóim voltak. Példaképeim, akik az utat mutatták nekem. Amikor nevek után kutattam az emlékezetemben, újra és újra azt éreztem, hogy a növényeket is meg kellene említenem.

Meghatározó élményeim erdőkhöz kötnek, nádashoz, kivágott és elgyászolt fákhoz. Nem tanítottak, mégis tanulhattam tőlük. A növényi létezésben van valami titokzatos, felfejthetetlen, szétbogozhatatlan. Az állat, az ember a veszteséggel nem tud mit kezdeni. A veszteség az veszteség. A növény az elveszített részét kipótolja. Újraszüli. A körkörös időt hirdeti: képes a megújulásra.

A fáknak sokat köszönhetek, a meséim jelentős részét például. Az első növény, amely a mindennapi szokásrendemre is hatott, mégis egy dísznövény, egy fukszia volt. Krisztus vércseppjének is nevezik. Fogalmam sem volt akkor még arról, hogy a növényeket is meg kell tanulni – öntöztem, amikor eszembe jutott, vagy éppen elfelejtettem meglocsolni, ahogy időnként a többit is. Mégsem én bántam el vele, hanem a kártevők. Nem tudtam megmenteni, hiába volt minden, hiába mostam le naponta zuhany alatt. El voltam keseredve, emlékszem, mert annyira tetszettek a tündérszárnyas virágai, kalimpáló lábacskákra emlékeztető bibéi. Először virágait hullatta, majd a levelei sorvadtak el, végül a növényszárak is összezsugorodtak. Őt elveszítettem, de az idő, amit a megmentésébe belefektettem, megtérült így is: megtanultam gondoskodni (azaz: nem csak magamra gondolni) egy másik élőlényről. Akkor is, ha nincs időm, akkor is, ha már egy mákszemet nem lehet látszólag belepréselni a napomba. Be lehet. Ha vétek a törvényük ellen, a következmény nem marad el.

Nemrég kaptam egy cserepes virágot ajándékba. Pici, margarétára emlékeztető virágai vannak. Legóvirág lett a neve, mert abban voltak ilyen rózsaszín játékvirágok. Egyetlen alkalommal nem adtam neki vizet: amikor Miskolcra kellett utaznom. Ha átültettem volna utazás előtt egy nagyobb, ölesebb cserépbe, s ha van alatta egy cseréptányér, amelyben ujjnyi víz állt volna, akkor kibírta volna az egy nap kihagyást. De nem volt. Abban a műanyagcserépben és szoros kaspóban hagytam magára, amelyben kaptam. Amikor hazaérkeztem, azt láttam, hogy a pár napja még feszes levelei szánalmasan lekonyultak, és az összes virága is elhagyta magát. Megkaptam a büntetést. Két hét alatt tudtam helyrehozni azt, amit egyetlen öntözés kimaradása okozott. Átültettem, és kitartóan, nap mint nap locsoltam. Az elszáradt virágokat lecsipegettem róla, bimbókat hozott helyettük. Lassan összeszedte magát, most újra teljes díszben áll. Vele párhuzamosan én is egyre erősebbnek éreztem magam. Komolyan. Nem fáradtam el futás közben, még este is azt éreztem, hogy terhelhető vagyok a végtelenségig. Jó, ha nem is a végtelenségig, de lefekvésig mindenképpen. Összekapcsolódtunk.

Ismertem olyan embert, akinek volt saját életfája, amelyet figyelemmel követett, szinte egybefonódott és azonosult vele. Sorsában látta meg élete alakulását, veszteségében a saját megbicsaklását, újjászületésében a reményt a folytatáshoz.

Ismerek embert, akit az erdő tart életben.

„Tanulni kell. A téli fákat” – írja Nemes Nagy Ágnes, majd így zárja a verset: „meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.”

Egy Rilke-verssor is ideillik, az ő fordításában idézem: „A csönd vagyok, két hang közé bemetszve”.

A költők közül nem véletlenül érzek Nemes Nagy Ágnessel lelki rokonságot: azt hiszem, gyönyörű csendjeink és hallgatásaink lettek volna, ha ismerjük egymást.

Mirtse Zsuzsa