2024. március 30.
Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi időnk isteni jelentését. De ehhez ismét egész hit kell, s nem csak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése.
(Pilinszky János)
2024. március 29.
Életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.
(Pilinszky János)
2024. március 28.
A gyermekkor neszek, illatok és tarka képek kavalkádja, amely köré a ráeszmélés idővel sötét fátylat sző.
(John Betjeman)
2024. március 27.
Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.
(Jókai Mór)
2024. március 26.
Mert a belső csend a legfontosabb. Az ordító világ közepette a lélek egyenletes, alig borzoló hullámzását megteremteni; azt az életérzést, hogy Én-ünk legbelső titokszobáját nem rombolhatja össze semmi; vagyok aki vagyok, még fájdalomban is vagy örökös csatazajban.
(Jókai Anna)
2024. március 25.
A bürokrácia óriási gépezet, melyet törpék kezelnek.
(Honoré de Balzac)
2024. március 23.
A múltban van valami nyugalom és örökkévalóság, nem változik, és rajta van az öröklét érintése, mint egy festményen, bronz- vagy márványszobron. A jelen viharai és megrázkódtatásai nem hatnak rá, megőrzi méltóságát és tartását, arra csábítja a zaklatott lelket és megkínzott szellemet, hogy a múlt boltíves katakombáiba meneküljön. Ott békesség és biztonság van.
(Dzsaváharlál Néhrú)
2024. március 22.
Az ember, bárki legyen is, mindig és mindenütt úgy szeretett cselekedni, ahogy akart, nem pedig úgy, ahogy a józan ész és az előny parancsolta; akarni pedig akarhat bárki bármit, tulajdon érdekei rovására is.
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij)
2024. március 21.
Az isten nap, éj, tél, nyár, háború, béke, elteltség, éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel, nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzik.
(Hérakleitosz)
2024. március 20.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
(Gárdonyi Géza)
