A megsárgult falevelekkel együtt elhullnak az évek is. Ám a bronzszínű őszök távozása után az első havazással szárnyra kelnek zúzmarás fehér álmok, fehér remények; angyalfutárok sürgölődnek-suhognak magasan a légben: tüneményük varázslatával hozzák-viszik örömtarisznyáikban az egykori szentesték emlékeinek féltve megőrzött, személyes relikviáit. És ha advent ünnepébe öltözötten leszáll a mennyből a fehér, a távolba vesző pillanat illanata könnyebben idézhető fel, s így a perc, akár még újra is élhető. Mindemellett a történésben van valami fájó, éspedig az, hogy a számok rendszerével besorozott esztendők – ha már egyszer ellobbantak –, vissza többé sohasem térnek.

Most, angyalhajszálakon múlik a világbéke igene és neme. A lét mára a lelki szegénység és a materiális bőség, a személyes öntudat és a kollektív öntudatlanság emulziója lett. Eurokomfort valóságunk verejtékcseppes fényűzésében már a mesterséges unintelligencia is látványos eséllyel rajtol, ezért gondolunk vissza sajgó nosztalgiával letűnt „békeidőnk” könnyelműen elveszített, nyugalmas pillanataira. Közben semmibe foszlik az emberi gravitáció vérszegénnyé hűlt vonzereje. Ritkulnak a megértés, a tolerancia hangjai és visszhangjai, sűrűsödnek vészhangjai. Márpedig ez azért történhet így, mivel létezik tudományos bizonyíték arra, hogy: tágul a világegyetem. A planetáris térben, az ég csillagvetésében távolodnak egymástól az égitestek, és őket híven követve, eltávolodnak az emberi lelkek is. A gregorián egyszólamúság tiszta csengését felidéző korális dallamok összetartozás-értelme már a múlté, s maholnap az euklideszi térben is pusztán a magányosság lézengő atomjai keringenek. Ámde az arra érzékenyek számára mégis létezik remény. Hisz kiapadhatatlan a hit tiszta csobogású forrása, s ott a karácsonyi misztériumjátékok látványa Jézus születésének történetével, pásztorok imájával, angyalok kórusával, jászolillatával, csengettyűhanggal, még ha olykor a háttér árnyékában el is bődülnek Isten kérődző barmai. Háromkirályok ajándéka lett az arany, a tömjén, a mirha. Bölcsességét elhozta Gáspár, Menyhért, Boldizsár, mint ahogy szellemének karátjaival tette Kopernikusz, Kepler, Newton, akik neve fölött ma, és ezután, és most már mindörökké üstökös lumineszcenciája ragyog; az Úr pedig e pazar fénycsóva glóriájából letekintve figyeli: tudunk-e egyáltalán kezdeni valamit – és ha igen, hogyan –, alamizsnaként kiosztott létünk kopottas kártyalapjaival…

Fent, az univerzum éteri sötétjében, a szteláris magasság időtlenségében a békesség betlehemi csillaga dereng. Sugaraival bevilágítja a Tejút fehér galaxisának minden parányi otthonát, minden parányi otthonának fehérrel leterített minden parányi asztalát. A relativitás szélsősége pedig porciózza, darabolja, aprítja, szeleteli a bőség kalácsát, a szűkösség hamuba sült pogácsáját; s tán még azt az Időt is, amelyben valaha a múlt megrázó, sorsfordító eseményei vagy vigalmaktól hangos örömünnepei voltak az éppen lüktető jelen. Mára álmok tükörképében tér vissza a fahéj- és csillagszóróillatú karácsonyok képe, a gyertyafényben pislákoló csöppnyi ablakok otthonrajzolata – megannyi mementó-ábra –, porhó fátyolának melegével betakarva.

Ám tavasszal, amikor a hemoglobin vöröse és a klorofil zöldje új vitalitást lehel az elhullásba, megpezsdül az élet, bár a virágillattal nemcsak szerelemtüzek lobbannak az ég felé, hanem ágyúcsövek toroktüzei is. Az űrben, Nap körüli elliptikus pályán egy puskaporos hordó kering. Arkhimédész pedig, úgy tűnik, fenn az Olümposzon végre megtalálta azt a fix pontot, ahonnan sikerült alaposan kifordítania sarkaiból a világot. A szférák hárfa húrjai megfeszülnek. De a dallam nem andante grazioso. Most új idők új szirénjeinek sziréna-hangjai hasogatják a teret. Tünedezőben a lágyan hullámzó elíziumi tájak, a boldogok, az üdvözültek, a kijelöltek szép hona, megérdemelt, végső otthona. Hiszen ami változhat, az meg is változik. Csak az emlékezés agorájának szobrokkal ékesített timpanonjaiban áll, strázsál, demonstrál mozdulatlanul az idő, megdermedten, talpig kővé válva, mert kőben képes tovább élni a történelem. Most. Még.

Érzékelhető, hogy valami, ami eddig volt, elemeire hullt e kohéziómentes, öntapadós jellemű, immár túlontúl feltornyozott és elszabott világban. Ahol minden hírek fészke: a vészjósda. Délibáb lett a holnapután arcképéből; megrendültek szellemi erődrendszerek; elszállt a nyugalom egykor oly természetesnek vélt, ámde kellőképpen soha nem értékelt közérzete. A kételyek infúziója cseppenként lett adagolva. Maszk kerül fel minden Janus-arcra. Szűkülnek a kommunikációs érrendszerek aortái, és összekuszált ákombákom lesz az igazmondás igazmondó kardiogramjából. Persze, jó volna tudni, remélni, sőt legfőképpen hinni is, hogy minden, ami rossz, az csak illuzórikusan szemenszedett látomás valamelyik Andersen-meséből, esetleg valamiféle világbohózat vagy szomorújáték tragikomikussá formált rémisztő jelenete átejtéssel, netán emberi gyarlóságból fakadó félrelépés, mert a tudat rejtett kamráiban igenis működnek még a szeretet-generátorok, éppen most, éppen itt, éppen akkor, amikor vészesen lemerülni látszik az emberi lojalitás katalizátorhiányos energiaszintje. És ha így van, ha így lesz, ha ezzel minden megváltozik, akkor vajon még meddig „nyílnak a völgyben a kerti virágok”? Meddig áll még „havas krisztuskereszt az erdőn”?

Orgonabúgás, harangkondulás, angyalok harsonái. Elsuttogott fohászok Jézus zúzmara-fehérjei és Belzebub koromfeketéi között.

Legalább egyetlen áldott pillanatig ne legyen semmiféle egyéb teendőnk e világban, csupáncsak az egymásra-figyelés. És amíg lehet, addig forduljunk arccal a fény felé. Karácsonyunk most még lobogó, ámde egyszer majd végleg kialvó gyertyafényei felé.

Árkossy István