Néma üresség vesz körül, levegőtlenség és sötétség. Úgy érzem magam, mint akit bezártak egy kapszulába. Olyan, mintha az űrbe tartanék, holott lefele zuhanok a semmibe. A sebességtől zúg a fejem, fáj a fülem. Rettenetesen fázom, remegek. Nem a félelemtől, nem attól, hogy mi vár rám, hiszen ezerszer végiggondoltam már, mi történhet majd velem. Egy csattanás, és kész. Végem. Ekkora esést nem lehet megúszni. Nem lehet megsebesülni, csak azonnal megsemmisülni. Talán fájdalmat sem érzek, nem lesz rá idő. Mikor leérek, számomra megszűnik a tér és az idő.

Lassulni kezd minden, az érzékelt külvilág leválik rólam, már nem vagyok részese, forróvá válik a testem, igen, most már félek, rettegek. Utána mi lesz, mi lesz, azt nem tudom, azt nem lehet tudni. Látom-e a fényt, az alagutat? Várnak majd rám, vagy egyedül leszek? A magány satuként szorító félelme, a szeretet kínzó hiánya, az egyedüllét lesz majd részem ezentúl mindörökre? Vagy elönt a nyugalom, és megszűnik végre ez a kínzó lelki fájdalom, ami szétszaggatja a bensőmet az éjszakák csendjében?

Üres papírra vetem ezeket a sorokat. Üres és tiszta, fehér papírra. Olyan tiszta, mint a barátom élete volt, mielőtt a mélybe vetette magát. Azóta is az jár a fejemben, vajon mire gondolhatott a zuhanás közben? Pontosan érzékelem a létfeladás vágyát, ami arra késztette, hogy levesse magát. A menekvést, hogy a kietlenség súlyos mocsarából kiléphessen a fényre. Maga a szabadesés – talán ez érdekelte, miután letekintett, széttárta a karját, és úgy döntött, hogy elengedi magát. Talán elképzelte az időtlenség felszabadító erejét, a sehonnan sehová érzését, a kényszerek fogsága nélküli szabadságot. Ezeket mind érezhette azokban a másodpercekben.

A szomorúság vákuummechanikája, a semmivé válás iszonytató érzése, amikor azt véled, nincs tovább. Nincs miért küzdeni. Jobb lenne meghalni. Kiszállni. Eltűnni. Megszűnni. Hiszen kinek is hiányoznék én?

„végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe?” – Pilinszky hittel teli sorai zúgnak a fejemben. Mint egy megszállott, ismételgetem a szavakat. Zuhanás, visszahullás, zuhanás, visszahullás. Mert a halál nem elhullás, hanem visszahullás oda, ahonnan jöttünk, ahová tartunk, ki így, ki úgy. Ki önszántából, ki egyéb módon.

Az élet mint röpülés.

Én és mi mindannyian, ugyan mire gondolhatunk a folyamatos zuhanásunk közben, ami nem más, mint az élet? A röpülés lassabb, mint a barátomé a tizedikről, mégis éppen olyan utazás, mondhatni szabadesés a semmiből a semmibe, azaz a kezdettől a végbe, amit Pilinszky úgy képzel el, mint a fókusz lángoló közös fészkét. A becsapódás pillanatában forró testünk berobban a mindenség felfoghatatlan öröklétébe. Az a pillanat, az a találkozás az ismeretlennel, a megérkezés a végső otthonba, ahol várnak minket, akár csodálatos is lehet. Miért ne?

A hazatérés megnyugvása. Kitárt karok ölelése. Ott nem leszünk egyedül, a barátom sem érzi magát többé magányosnak, ott a szeretet, a legfőbb emberi kapocs perzsel, az az érzés, amiből sokaknak kevés adatott itt, vagy úgy érzik, több kellett volna, amiből persze sosem elég, ami nélkül nem lehet és nem szabad se élni, se meghalni, se semmit sem csinálni.

Az élet, mint a halál előtti röpülés, mikor még létezik tér és idő a számunkra, kíváncsiság nélkül semmit sem ér. Hogy mivel töltjük meg a nekünk felajánlott lehetőséget, csak rajtunk múlik. Akik visszatértek, azt mesélték, hogy az utolsó pillanatban minden lejátszódott előttük, ami fontos volt a számukra. Végigpereg előttem az életem. Egy mozdulat, egy simítás, a fiam pirospettyes arca, a másiknak a morcos duzzogása, egy testvéri ölelés, egy kacsintás, egy libbenő szoknya vagy kigombolt ing alól kivillanó test, egy kiszakadó sóhaj, egy legördülő könnycsepp, egy kimondott igen, kézfogás, a szakadó eső, felhők közül kivillanó napsugár, a tengerpart homokja, és a füvek simogatása a talpam alatt, egy letekintés a hegy csúcsáról, és a kiscicám dorombolása, egy édes falat vagy egy kép a bécsi múzeum falán, egy telefoncsörrenés és egy köszönés, édesanyám arca… Mind-mind szeretetemlékek. Azt hiszem, az egyetlen megtartó erő, ami a földön tarthat bennünket, az a szeretet, bármilyen elcsépelt is ez a szó.

Ezekről mind beszélnék a barátomnak, ha lehetne, ha itt lenne, ha nem felejtettem volna időben elmondani. Apróságok, semmiségek, emlékek és történések, az ember kíváncsiságának ajándékai. Ezek telítik el boldogsággal a visszahullást a kezdettől a végső becsapódásig.

Tartozom a barátomnak ezernyi szeretettel, mert kellett volna még adnom neki. Tartozunk mindannyian a barátainknak még több és még több, tengernyi szeretettel, mert abból sosem elég!

Mert egyszer a mi zuhanásunk is véget ér, és becsapódunk a fészekbe, ahol együtt ünnepeljük a végtelen tort, és lángolunk az egy közös szeretetben. Ahol majd egymásra nézünk, és nyugtázzuk, hogy az egész élet nem volt más, mint elengedni magunkat kitárt karral a mélybe, hogy végre megérkezzünk oda, ahonnan elindultunk. És ebben a röpülésben semmi, de semmi más dolgunk nem volt, mint egymást szeretni.

Tallián Mariann