Megtörtént hát a csoda, de nem csapok mindjárt a közepébe! Kezdem az elejétől, ahogy illik. Korábban nagyon nehezemre esett új helyen írást kicsikarni a tollamból, adott esetben a klaviatúrámból. Sokáig mindent papírra írtam, máshogyan nem sikerült, valahogy viszolyogtam attól, hogy egyből a számítógépbe írjam az írni valót. Aztán ezzel is, mint sok minden mással, megbarátkoztam, és már annyira helyhez sem voltam kötve. Nem volt feltétlen szükségem az otthon biztonságára, mint korábban. Meglehet, rutinosabb lettem. Tehát, amikor kiköltöztem a világból az ország szélén a kicsi falucska utolsó kicsi utcájába, azt hittem, ennél nincs már kintebb, de mégis találtam rá módot. Nagyon sokszor gondoltam arra, milyen jó is lenne nyakamba venni a világot, menni egy lakókocsival, írni, figyelni az éjszakai tájat – és nem törődni semmivel. Ez a vágyakozásom néha alábbhagyott, majd újra rám tört. Jöttek az ellenérvek, mert a család, a srácok, a minden, és jött a „jajdejóvolna!” is.

A nyár, ha váratott is magára, csak megérkezett, s mint aki be akarja pótolni az elmaradást, minden forróságot egyszerre zúdított ránk. És bennem újra előtört a vágy: milyen jó lenne egy lakókocsi! Persze már nem szeretnék utazni, vagy legalábbis már nem annyira, mint húsz évvel ezelőtt, csak úgy letelepítésre, kis kuckónak, írólaknak, kerti háznak. Már januárban elkezdtem nézegetni a lakókocsikat, aztán el is engedtem a témát. Gondoltam, építek egy kicsi házikót, vagy valami mást veszek. Aztán mégis motoszkált a gondolat, és feladtam egy hirdetést. Szinte láttam magam előtt, hol helyezném el, mit tennék bele, ilyesmi. Természetesen senki meg sem ugatta a hirdetésemet, úgyhogy maradt a fantáziálás, és gondoltam, még pár évet elleszek a gondolattal. Egyszer csak megszólalt a telefon, írt valaki, hogy van egy lakókocsi, amit szívesen eladna. Megnéztem a képeket, és rájöttem, olyan állapotban van, hogy a ráköltendőből inkább mégis építek egy kuckót. Újra elhallgattattam magamban a vágyakozást, vagyis nem teljesen, mert a hirdetést nem vettem le. Néhány hét múlva megint megcsörrent a telefon, újabb lakókocsi. Küldték a képeket, s én azonnal szerelembe estem. Még aznap minden részletet megbeszéltünk, előkészítettük a helyet a fogadásra, és megérkezett Zsuzsi, a kuckó. Hogy miért épp ez a név jutott eszembe, gőzöm sincs, de első látásra biztos voltam benne; az is lehet, hogy a sok kedves ismerős miatt, akik ezt a nevet viselik – mert a legkedvesebb nevet akartam adni ennek a kis belevaló csajnak. Itt van már az udvaromon, épp olyan, amilyennek elképzeltem, kiköltöztem – legalábbis részben – a házból, és, ha lehet, őszig itt is maradok. Nem gondoltam, hogy ennyire sok örömöt okoz majd a csinosítgatás, a felszerelés, és igazi kis kuckó válik belőle. Fölszereltem mindenféle szép dologgal, égőkkel, gyertyákkal, díszekkel. Itt van már a régi kotyogós, ami a reggelt tökéletesíti. Kint vagyok a világból, a városból, a faluból, és most már a házból is. És mégis, most vagyok igazán bent. Nem kell magukra hagynom a fiaimat, sem a kertet, kirándulok itthon. Jobb most kint írni, mint bent, nem zavar már sem idő, sem hely, még az sem, hogy nem papírra írok. Csodálom az este zaját, a távoli kutyaugatást, és ha elhúzom a függönyt, az egész égbolt az enyém.

Lőrincz P. Gabriella