Két szép hetet tölthetek Zsennyén, ebben az apró faluban, amely Sárvár és Szombathely között található. Természetesen ide is hű társammal, a drótszamárral érkeztem, Sárvár felől. Húsz kilométer Ikerváron, kisebb majorságokon, majd Meggyeskovácsin és Rumon keresztül (utóbbi település nevét nem matrózok adták), s amikor az alkonyi fényben végül a zsennyei bekötőúton tekertem, három őz vágtatott át az úton, közvetlenül előttem.

A Bezerédj-kastélyba jöttem, vagyis az alkotóházba, hogy magyarra fordítsam a világirodalom (tudtommal) első olyan drámáját, amelynek főszereplője Balassi Bálint. A mű egyébként kétszereplős, a másik főhős a lengyel reneszánsz legnagyobb alakja, Jan Kochanowski – e két költő képzeletbeli találkozása zajlik a színpadon. Egy lengyel szerző írta másfél évtizeddel ezelőtt, amikor a tarnówi színház dramaturgja volt. Felfigyelt Balassi lengyel vonatkozásaira – jelzem, van belőlük éppen elég, hiszen Bálint három alkalommal élt huzamosabb ideig Lengyelországban, összesen több éven keresztül.

A zsennyei kastélyt gyönyörű ősfás arborétum övezi, mert Bezerédj uraságék tudták, hogyan kell kellemesen élni. És nyugalomban, nagy csendben. A park ösvényén sétálva eszembe jut az 1997-ben született Bék Timur egyik verse, az Életcsend. Különösen a nyitó sorai: „Ülünk Mankával, hallgatunk nagyon, / ülünk vasárnap reggel egy padon.” Majd a harmadik szakaszból is két sor: „Négy barna szemünk: négy homályos ablak. / Együtt vagyunk a legmagányosabbak.” És ezzel meg is érkeztünk a csendhez, amely minden költőnek állapotbeli kötelessége, munkaköri feladata – bár akadnak, akik ezt semmibe veszik…

Megtörténnek olykor párbeszédek, amelyek csak néhány mondatosak, mégis szilárdan megállnak. Senkiben sem keringenek visszamaradt, elvetélt mondatok, mert minden szükséges elhangzott, és minden további szó túlcsordulna a pillanat poharának falán; minden újabb hang fecsérlés lenne, bántó. Lefolynak néha tömör párbeszédek, amelyek azáltal mondanak el mindent, hogy szűkszavúak.

Az élet másik oldalán ugyanakkor hosszú, kimerítő beszélgetéseket folytatnak, amelyek mindenkiről és mindenről szólnak, mégis csonkák, mégis inognak. Végül minden résztvevő úgy érzi, még órákig kellett volna parazsat kotorniuk a témára – és akkor sem értek volna a végére. A tanácstalan, feszítő hiányérzet beszélgetései ezek, ahol elvarratlanul lógnak a szálak, visszhangtalan vélemények keringenek. Vannak hosszú párbeszédek, amelyek azért nem mondanak eleget, mert bőbeszédűek.

Ismerjük a telitalálat párbeszédek örömét, és túlságosan jól ismerjük a meddő szócséplés nyűgjét. Olyan ez, mint egy egyenlet, átrendezhetők az oldalak: ami az egyiknél a siker, az a másiknál a bukás oka. Végül is a sikeres párbeszéd titka egy paradoxon: nem az a lényeg, hogy milyen hangerővel mondunk ki valamit, még csak nem is az, hogy egyáltalán kimondjuk-e – hanem az számít, hogy mennyire tudjuk lenyelni, magunkban tartani a saját mondandónkat. Az igazán nagyszerű beszélgetés: a közös hallgatás. Például vasárnap reggel, amikor ülünk a saját Mankánkkal egy padon, és hallgatunk nagyon.

A csend nem egyenlő a hallgatással, sem a hangok hiányával, mert annál lényegesen több. Ezerszínű és kiismerhetetlen. Időnként szánalmasan azonos az unalommal, de máskor Isten szava hallatszik belőle. Jól ismerjük a mulasztások csendjét – és a nagy pillanatokét is. A csendnek tervei vannak, és a tervek lemondással járnak. Minden igaz beszéd alapja a hallgatás: szavaink, mondataink súlya a kiérlelt szótlanságból származik. Az élet nem lehet csupán a szavak áradata. A belső csend: a lélek gyógyulásának, fejlődésének útja. Az igazi csend: Jézus szótlansága Pilátus ítélőszéke előtt.

A csend: mozgás.

Zsille Gábor