Zsebemben felhőkarcolók

A levegőben mentalevél és a szőlővirág illata keveredik némi csatornaszaggal. Ülök egy teraszon a Király utcában, magas faasztalnál, magasított széken. Barátságos idő van, nem túl meleg, lampionok világítanak, a belvárosi helyek tele vannak emberekkel. Az asztalon pirosan izzó mécsestartó, poharamban könnyű rajnai bor. Bámulom a málló vakolatot a szemközti házon, pedig kár érte, olyan szépen megépítették egykor. A mellette lévőt felújították, itt meg omlik a fal, a vakolat. Milyen jó lehetett arról az erkélyről kinézni száz éve, amikor még nem jártak az utakon autók, csak lovas kocsi, sétapálcás urak, hosszú szoknyás lányok, asszonyok. Vajon mi lett a ruháikkal, kalapjaikkal? Mert azok nem estek szét, mint a farmerom, ez biztos is. Kidobták őket valószínűleg, rossz ebbe belegondolni. Igaz, nekem sincs meg a dédmamám halcsontos fűzője.

Mellettem a járdán egy tizenöt év körüli lány botladozik toronymagas sarkú, járásra alkalmatlan szandálkában, mélyen kivágott felsőben – magára vonja a környék hiénáinak figyelmét. Azt gondolja, vadászik, holott inkább ő a leendő zsákmány. A Király utcában legkevésbé a királyok járnak.

Pár méterre tőlem egy rollerozó srácot kis híján elüt egy autó. Ő hajt az autónak, eltéveszti az irányt. Egymás anyját emlegetik, a kocsiból kiugró pasi jogosan ideges.

Aki velem szemben ül, folyamatosan beszél hozzám. Hogy a cége szinte az édes gyereke, meg valami befektetést is említ, egy szót sem értek belőle, de belefér. Nem ismerkedni jöttünk, hiszen ismerjük egymást évek óta, csak rég nem találkoztunk – pedig a barátságokat gondozni kell, nem elég a levélváltás, a pont vagy kérdőjel után beillesztett, mosolygó arcocskák. Jó ötletnek tűnt egy laza beszélgetésre a mai este, ám mégsem volt jó ötlet, mert én nem vagyok jól benne, s főképpen semennyire nem tudok figyelni rá.

Mert van, hogy nem látszik az út. Hiába tudom, hogy ahol világosság van, ott sötétségnek is lennie kell. Nem látok felfelé, nem érzékelem a távlatokat. Zsibbad a kezem, homályos a merre, és mi van, ha egyáltalán nincs tovább. Hogy itt rekedek meg, itt rohad bele mindenem a semmibe. Mindaz, amit eddig felépítettem, rossz tervezésűnek és alacsonynak tűnik. Úgy egyáltalán: minden olyan alacsony. Szemhatár alatt van. Hová építsek és minek – úgyis leomlik az egész, úgyis tönkremegy, beépítik vagy körbehallgatják. Ilyenkor nem veszem észre a katicabogarakat, az arcokat a felhőkben. Nincs egyenes irányú haladás, aki ezt mondja, nem a valót mondja. Bizony, nem mindig sikerül kitennem elsőre a győzelmi zászlót, sokszor alaposan meg kell dolgoznom érte.

Mondd, igazam van?, szegezi nekem a kérdést a másik, sajnos már rég elveszítettem a fonalat hozzá, azért lelkesedést mímelve bólogatok, aha, hát, igen, igen, miközben már nem is a magas széken ülök, hanem a toronyházam huszonnegyedik emeletén, sőt, az is lehet, hogy a harmincharmadikon, a kilencvenkilencediken, szóval a legfelsőn, ahová ember nem juthat fel rajtam kívül. Most ott vagyok, az ablakomból felülről látom a várost, a Király utcát, a zajos asztaltársaságokat, a páracseppeket egy nő poharán, az a nő pedig én vagyok, miközben lóbálom a lábam. Ne rakjam a földre a táskám, figyelmeztet a velem szemben ülő, mert az rosszat hoz. Jót akar nekem. Ugyan, milyen rosszat, kiabálnám le neki a kilencvenkilencedik emeletemről, mert pontosan látom onnan, hogy a rossz mégsem érhet fel igazán hozzám. Harapdálhatja a bokámat, megcsipkedheti a talpamat, de komoly kárt nem okozhat, csak mindig emlékeznem kell a kódra, amellyel ebbe a házba be tudok jutni, és utána mindig a legfelső emelet gombját válasszam, soha ne szálljak ki lejjebb. Ezt jól jegyezzem meg.

A pincér srác közben odajön az asztalunkhoz, mert látja, hogy csak kortynyi van a poharaink alján.

Kérnek még valamit?, így a fiú. Nem, köszönöm, ideje mennünk, így én. A másik még mondaná, de akkor újabb pohár borok jönnének, minek, inkább majd legközelebb, amikor figyelni is tudok rá. Inkább a számlát kérnénk, ha nem baj, nézek a másik szemébe, mert tudom, helyette döntök, ami nem szép dolog. Kedvesen rámosolygok, folytassuk inkább máskor, igyuk meg a borunkat, és induljunk, ha kérhetem.

Jó, persze, tudom, dolgod van, mindig dolgod van, csóválja a fejét.

Elköszönök akkor, én most balra, te jobbra, majd folytatunk mindent, meglásd, hiszen olyan jó volt beszélgetni újra, bátorítom, de lesütöm a szemem. Magamhoz veszem a táskámat, elteszem az asztalon heverő telefont, tiktakot, zsebembe nyúlok egy papír zsebkendőért, zsebkendő nincs, a kezembe egy kavics akad, minap szedtem a Római-parton, mert megtetszett az erezete. Emlékszem, megpróbáltam elképzelni, hány éves lehet, mióta mossa a víz, honnan sodródhatott ide, és mi mindent látott már. Látott szerelmeseket, megcsaltakat. Látott magányosan ténfergőket, olyanokat, akik éppen nagyon fent vannak, és biztos olyanokat is, akik éppen nagyon lent. Eszembe jutnak a régi dunapartozások, a kisvasút a Szalajka-völgyben, a jégpáncéllal borított Balaton, a majdnem jó délutánok, az egészen jó esték, a tökéletes pillanatok, órák.

Ez a kavics hirtelen a minden lesz. Az emlékeim, a váraim, az összes menekülőútvonalam. A titkos lift, amely csak engem visz fel a legfelső szintemre, toronymagasra. Itt vagyok lent, a földön, de bármikor felmehetek vele, ahányszor csak akarok.

Megint szemhatár fölé kerül minden. Folytatjuk, istibizti, mosolygok a másikra, aki egy papír zsebkendőt gyűr a tenyerembe, mert látja, hogy szipogok, és tudom, hogy amikor elindulok, hosszasan néz majd utánam, és azt is tudom, hogy nem nézek vissza rá. Mindig ezt játsszuk. Úgy szeret, mintha a nővérem lenne, de ne éljek vissza ezzel. Igaza van.

Elindulok, tényleg. Zsebemben felhőkarcolók, mindig-holnapok, újratavaszok, bármilyen évszak van, bárhogy érzem magam, ott, a legfelső emeletemen közel az ég.

Mirtse Zsuzsa