Zsebben gyűjtött emlékek

Fotóillusztráció: Fortepan/Varga János

Kanyarogva visz az utca gyerekkoromba, anyám hajának illata vezet az ötvenedik kerítésléchez, a házhoz, ahol nagyanyám született és nagyapám meghalt. Végigkarcolja a torkomat egy kifakult emlék, kortyolok az opálosra öregedett pohárból, aztán megkérdem anyámat, mikor kell újra megváltani a családi sírhelyet, vagy inkább apám mellé temetkezne majd az urnafalba, ami nemrég leégett.

Korom fedte a K betűt, meg az összes többit is, majd jött egy asszony és drótkefével lemosta a feketeséget. Csak a lelkemről nem tudta lesúrolni azt a kis fátyolszerű burkot, ami elzár mindenkitől. Ha apám még élne, nem lenne háború, mert ő megígérte, hogy soha nem lesz ember embernek farkasa, és főleg nem lövi le egyik a másikat valami aljas indok miatt. És nem issza a föld mohón húszévesek vérét, nem lesz temetés az esküvő előtt, és megszületik minden gyerek, akit a Teremtő fentről küldeni szándékozott ahhoz a férfihoz, akinek a föld most mohón issza a vörös vérét.

Apám erős ember volt, és jó is, csak egyszer láttam sírni, amikor megtalálta az édesanyja fotóját, aki belehalt a szülésbe, amikor őt világra hozta. Én sosem láttam azt a képet, nem ismerhettem azt az asszonyt, aki miatt apám egyszer könnyezett.

Ma köd ereszkedett az utcára, nem látom a kanyarokat, csak sejtem, miért zúgnak a harangok megállás nélkül. A tiszteletes fekete palástja végigsepri a járdát, amelyen apám sétált még tavaly nyáron. A tiszteletes kedves ember, nála konfirmáltam, és ő vette meg nagyanyámék parasztházát. Lebontották a tornácos épületet, és emeltek helyette egy nagy családi palotát. A góré sem áll már az udvaron, se az eperfa. Csepereg a csend az ereszről, amikor utoljára megállok a kapuban. Az ötvenedik kerítésléc mögül lesem, ahogy három árnyék összekapaszkodik a kivágásra ítélt diófa tetején.

Emléktöredékek röpködnek a múltból, néha elkapok egyet és a zsebembe teszem. Az egyik már majdnem megtelt, a másikban csak egy-kettő lapul, néha életre kelnek és szuszognak. Érdekes érzés – színesek, illatosak, megújítják halott sejtjeimet. Tegnap azt is láttam, ahogy a sejtjeim egymásba bomlottak és kinyíltak, akár egy vérvörös pipacs. Szép volt, de ijesztő is. Pipacssejtek mezeje a testemben. Senki nem sétált benne, csak a csönd rendezgette a szertefutkosó gondolataimat. Kerestem köztük azt az egyet, amelyik rólad szól, de nem találtam, mert elbújt. Messengeren üzent, hogy ma nem ér rá, de holnap találkozhatunk, ha úgy alakul, s ha nem esik az eső, mert azt ő utálja. Azt is megírta, hogy a vakablak alatt vár, ahol a minap bordáit törte a régi esernyője, ahol kukába dobtuk az elhasznált életünket. Másnap jött egy takarítónő, megtalált minden eldobott dolgot, leporolta azokat, mától ő éli az életünket, csak mi már nem vagyunk benne, de az illatunkat néha még érezni, amikor keletről fúj a szél.

Hiába szólok, nem történik semmi. Szerepet tévesztettem, azt hiszem – táncolni akartam, pedig nincs is lábam, repülés közben hagytam el, miután ellopták a szárnyaim. Futni szerettem volna, lopott lábakkal tapostam az aszfaltot, csillogott a járda. Valaki, aki előttem járt, véletlenül széttaposott egy elvesztett emléket. Nem vérzett, csak nyögött. Letérdepeltem mellé, és magamban imádkoztam. Szép emlék lehetett, még halottaiban is csillogott. Az illata olyan volt, mint a frissen kaszált fűé. Már készültem eltemetni, amikor hirtelen felállt és köszönés nélkül távozott. Furcsa emlék volt, ma már csak az illatára emlékszem.

Sem az illatát, sem az arcát nem tudom felidézni, az idő mindkettőt belemosta a lefolyóba. Amikor eszembe jut, előveszem a fotóját és néhány percig nézegetem. Ilyenkor úgy érzem, ismerem, pedig tudom, hogy soha nem ismertem. Ha az idő nem mosta volna a lefolyóba, vajon ő mit mondana? Ismertük egymást, vagy csak képzeltem, hogy létezett? Ma találkoztam vele a körúton, egy éles fénysugáron próbált átmenni a túloldalra. Megvágta a lábát, a vére a vadonatúj kabátomra csepegett. Ha holnap találkozunk, és pettyes kabát lesz rajtam, mosolyogj rám, és én visszamosolygok.

Döme Barbara