Hamarosan egy éve már, hogy rendhagyó irodalomórát tartottam Ady Endre költészetéről. Mindig nagyon hálás vagyok, ha írnak arról, amivel foglalkozom, a sajtósok munkája hihetetlen nagy hatással van minden ember életére, nemcsak az olvasókéra, de azokéra is, akikről írnak, legyen az pozitív, vagy negatív írás. Arról a bizonyos irodalomóráról egy számomra nagyon kedves tudósítás jelent meg, akkor még nem is tudtam, milyen hatással lesz ez az életemre a továbbiakban. A Magyarság Házából kaptam a telefonhívást: felkértek rendhagyó irodalomórák tartására. Nagyon meglepődtem a megkeresésen, és persze, mint minden új munka előtt, volt bennem némi bizonytalanság, de örömmel igent mondtam. Szép verőfényes délután volt akkor, és épp készültem egy kedves barátommal a kötetem bemutatójára, Kunszentmiklóson. Az ügyintéző hölggyel telefonos barátságba léptünk, teljesen ismeretlenül beszélgetni kezdtünk, pillanatokon belül úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán iskolakezdéskor megindult a nagy kaland. Bár az első rendhagyó irodalomórát még 2008 végén tartottam, s azóta már felnőttek az egykori iskolások, minden alkalom egyedi, minden diák különleges, minden előadás olyan, mintha az első volna. Megunhatatlan. Eldugott kisfalvakon keresztül az ország széléig szeltem hát az utat, néha buszon, vonaton, néha ismerős segítségével, autóval, máskor taxival. Voltak verőfényes nappalok, esős, fagyos, havas délutánok. Mondhatom, hogy átirodalomóráztam a tanévet. A kárpátaljai irodalmi életről, az ottani helyzetről, múltról és jelenről beszélgettünk. Többszáz diák álmos szeme vált ragyogó csillaggá, amikor Kovács Vilmos Vereckecímű versét mondtam el nekik, vagy arról beszéltem, hogyan alakul a kárpátaljai irodalmárok sorsa. Az Együtt folyóirat minden alkalommal ott lapult állandó útitársamban, a hátizsákomban, aki évek óta utazik együtt velem a csodás Kárpát-medencében. Vittem magammal a Vergődő szél című antológiát és a későbbi válogatásokat a kárpátaljai szerzők műveivel. Vittem bemutatni a múltat és a jelent. Voltak alkalmak, amikor a diákok megnyíltak, meséltek arról, hogy az ő felmenőik között is van határon túl élő, és voltak könnybe lábadt szemű tanárok, akik az óra elején olyan szigorral jöttek a tanterembe, hogy én is diáknak éreztem magam. Akadt, aki rajzolt a felolvasott íráshoz egy illusztrációt. Megható és felemelő perceket éltem meg ezek alatt az órák alatt. És hadd említsek meg még egy nagyon különleges dolgot: kivétel nélkül, minden alkalommal volt diák és tanár, aki arra kért, hogy menjek máskor is. Minden alkalommal akadt beszélgetnivaló, kérdés, kérés. Értékes és felbecsülhetetlen órákkal gazdagodtam, amiért végtelenül hálás vagyok a Jóistennek. Azt remélem, hogy a sok száz fiatal között lesz majd olyan, akinek hasznára vált ez a találkozás. És hálával gondolok a Magyarság Házára, a munkatársakra, akik segítették az utamat, és egy szeletet megmutathattam a varázslatos szülőföldemből.

Lőrincz P. Gabriella