Az irodalmi élet egyik sajátos, színes szeletét úgy hívják: konferencia. Például most, pünkösd napjaiban egy krakkói tanácskozáson veszek részt, amely roppant elegáns elnevezést kapott: a lengyel irodalom fordítóinak világkongresszusa. Ez egy kiváló rendezvény, jó nekünk itt, ám minden erénye mellett lehetőséget ad, hogy eltöprengjek a konferenciázás műfajáról.

Az irodalmi szerzőt, legyen költő, író, műfordító vagy irodalomtörténész, időről időre meghívják a legkülönfélébb tanácskozásokra. Ehhez döntően három feltételnek kell megfelelnie: kellő kitartással töltsön el sok évet a pályán, tehát épüljön be a neve és a tevékenysége a szakma tudatába; legyen többé-kevésbé szalonképes állapotban; ne vesszen össze halálosan mindenkivel. Megfigyeléseim szerint a második feltételt, a szalon- és színpadképességet bizonyos alkotóknak sikerült felülírniuk a díjaik listájával és a kapcsolatrendszerükkel. A harmadik feltétel viszont bajosan iktatható ki: aki állandó hepciáskodással szabályosan kiveszekszi magát a különféle irodalmi szervezetekből és körökből, az bizony nem kap meghívót fesztiválokra és konferenciákra, ráadásul a svédasztalos fogadásokon kívül találja magát.

Tíz-húsz évvel ezelőtt, amikor még ifjú voltam és bohó, elkerekedő szemmel hallgattam egy-egy idős kollégát, amikor kijelentette: neki már elege van az irodalmi utazásokból, és semmilyen vidéki vagy külföldi tanácskozáson nem hajlandó részt venni. Sehogy sem fért a fejembe, hogyan lehet megunni ezt a remek műfajt, amelynek keretében a szervezők fizetik az ember útiköltségét, több éjszakára szállodai szobát biztosítanak, napi háromszori étkezést, a helyi nevezetességek megtekintését, s a tetejébe az ember újabb és újabb kollégákkal ismerkedhet, bővítheti a kapcsolatrendszerét… Most, ötvenéves fejjel is szeretek utazni és szakmai körökben lenni, de olykor már érteni vélem az idősek berzenkedését.

Bizony, az évek során megtapasztaltam, hogy a konferenciázásnak vannak árnyoldalai, csapdái, és a „tökéletes szervezés” oly ritka, mint a fehér holló. Az első érzékeny pont az utazás, különösen külföldi meghívás esetén. Remekül hangzik, hogy a házigazdák fizetik, sőt megveszik a repülőjegyemet – de amikor kiderül, hogy a gépem este fél tízkor indul Ferihegyről (plusz még késik is), és életem leggyorsabb, a repülőtéri folyosón futva, kézitáskát cipelve teljesített átszállása után csak éjfél után érek célba, lehervad orcámról a mosoly. Pláne úgy, hogy a megígért kocsi nincs ott, a pótlólag küldött sofőr késik, majd a városban (hazai pályán!) eltéved, és éjjel egy óra után rak ki a szálloda előtt – reggel kilenckor viszont előadást kell tartanom angol nyelven… Ha nem vagyok indiszkrét, miért az este fél tízkor induló repülőgépre vették a jegyemet, érdeklődöm másnap az egyik szervezőnél, hiszen napközben négy járat is közlekedik, simán megérkezhettem volna már délután, normálisan, rendezetten. Hát azért, feleli a házigazda, mert a napközben induló gépekre négyezer forinttal többe kerül a jegy. S akkor udvariasságból nem mondom ki, csak gondolom: azt a négyezer forintot szívesen kifizettem volna saját zsebből, hogy ne vacsora nélkül térjek nyugovóra, reggel pedig kipihenten ébredjek.

Ennél egy fokkal rosszabb, amikor a szervezők a megkérdezésünk nélkül kora reggelre, egy úgynevezett zombijáratra váltják meg a jegyünket. Ha hat óra húsz perckor száll fel a gépünk, és két órával korábban a repülőtéren kell lennünk, akkor hajnali háromkor kelünk – s ez ellen nincs orvosság, a biológiai ritmusba nem lehet alkalomszerűen ily kegyetlenül belepiszkálni: előző este hiába fekszünk le korábban, három órakor képtelenség frissen ébredni. Akinek háromkor csörög a vekkere, az egész nap agyhalottan, fejfájással kóvályog, és biztosan képtelen órákon keresztül összpontosítani egy ülésteremben.

(Ez a téma persze tovább is van: a konferenciák egyéb csapdáiról legközelebb.)

Zsille Gábor