Megtartották nemrég a Hidak és Hídépítők napját, immár hatodszorra. Hidakból s hídépítőkből sosincs elég, sem szó szerint, sem átvitt értelemben, ezt mind tudjuk, úgyhogy örüljünk e derék embereknek, s ha másképp nem, lélekben támogassuk a munkájukat. Azokét is, akik átvitt értelemben építik a hidakat – igaz, ők nem tagjai a megmozdulást szervező egyesületnek, s amint az gyanítható volt, nem is képviseltették magukat.

Meg kell hagyni, a rendezvény rendhagyóra sikerült. Az adott helyszínen nemigen lehetett volna másképp: az ünnepet a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred újpesti hadikikötőjében tartották meg. Ha az internet nem hazudik (pedig nagy füllentős ám őkegyelme), a kikötőt legutóbb ezelőtt öt évvel nyitották meg a civilek előtt. Most talán azért tárta ki kapuját, mert a hajósok is ünnepeltek: idén 170 éves a magyar hadihajózás (ahogy a honvédség maga is). A korabeli hírlapi tudósítás szerint: „A Mészáros Lázár hadigőzös elindíttatott, a Dunán le s fel cirkál, közben hatalmasokat lövöldöz az égbe” – 1848-ban így vette kezdetét a Dunán a szervezett folyami hadihajós szaktevékenység. És igen, még mindig van, létezik e tevékenység. Nem olyan látványosan, mint az első világháború előtt-alatt, amikor a Monarchia flottája a hatodik legnagyobb volt a világon, de azért csak-csak. Teljes egészében elfér az újpesti, nem túl nagy kikötőben. Három aknamentesítő hajó (hú, most hogy megszaladna a tollam, s leírnék egy csomó mindent, amit e hajókról megtudtam, s ami engem érdekel, de a nyájas olvasót vélhetően kevésbé), három aknásznaszád, egy parancsnoki motoros és egy lakóhajó – ennyi ma a honi flottilla. Mentem is egy kört (nem én vezettem!) a Zeusz nevű hajóval, felemelő érzés.

De vissza a szárazföldre. Mesterséget lopni.

Tudja, kedves olvasóm, hogy miből lehet pompás hidat építeni? Tésztából. Különféléből. A műszaki középiskolák, főiskolák és egyetemek hallgatói immár több évtizede versenyeznek tészta-hidak építésében. Az újpesten zajlott verseny is roppant érdekes volt, bár csak előszellője a május 23-án induló világbajnokságnak. Amit az Óbudai Egyetem szervez, csak szólok. Tetszik vagy sem, tésztahíd-világnagyhatalom vagyunk, honfitársaim.

Mi volt még?

KRAZ (amitől a hideg kiráz – na jó, viccelek) teherautó-alvázra szerelt hídverő szerkezetek. Elmés megoldások, ma is jól működnek, a modernebbek sem sokkal hatékonyabbak, mint megtudtam.

Lánctalpas úszó gépkocsi, ami ott szállít, ahol nincs híd. Mondjuk homokzsákokat árvíz idején a kritikus helyekre.

Négycsövű légvédelmi gépágyú, aminek nincs köze a hidakhoz, s amin folyamatosan féltucatnyi gyerkőc lógott. Elégedetten nyugtáztam, hogy a hátsó fertályán tekintélyes pókhálót mozgat a szellő. Úgy vélem, nem baj, ha az efféle szerkezeteket nem kell gyakran használni.

Tűzszerész ruha. Negyven kiló, és főleg a légnyomástól véd. A repeszektől a jó Isten.

Lánctalpas robot, amilyent a filmekben látunk bombákat szétszedni.

Hajómodell-kiállítás, ahol a valaha volt magyar hadihajók makettjeit lehetett megtekinteni. Köztük a Szent István, az egyetlen magyar építésű (a Ganz-Danubius építtette Fiumében, tehát hogy is van ez) dreadnought osztályú csatahajóét. Mely a monarchia flottájának büszkesége volt, mígnem, alighogy kifutott a kikötőből, két olasz torpedónaszád el nem süllyesztette.

Hidak, hajók. Hogy egymáshoz közeledhessünk. Fegyverek. Hogy e közeledés óvatos maradjon. Az újpesti kikötőben mindez jól megfért egymással. Egy verőfényes vasárnap erejéig biztosan.

Király Farkas