Milyen sokszor vettem már részt 1848–49-es forradalom és szabadságharcról való megemlékezésen! Diákként verset mondtam, könnybe lábadt szemmel énekeltem a Himnuszt, büszkén viseltem a kokárdát. Később beszédet mondtam, köszöntőt, koszorút helyeztem el, tartottam lobogót, zsűriztem versmondókat. Az idei március 15. más lesz. Most minden más. Már több mint egy éve a megszokottól eltérő módon élünk, amit talán nem is fogunk megszokni. Jöttek és mentek sorra az ünnepek, most pedig újabb nemzeti ünnepünk előtt állunk, egy olyan ünnep előtt, amihez senkinek semmi kedve. Mert zárt ajtók mögött, maszkkal eltakarva az ünnep sem az igazi, és elege van már mindenkinek mindenből, vissza akar térni az emberiség a nyugalomba, szabad akar lenni, mert most korlátokhoz van kötve – másféle szabadság ez, mint amihez szokva vagyunk. Valójában persze semmi tragikus nem történik azzal, aki egészséges, hiszen nincs élelemhiány, ha kicsit máshogyan élünk is, nem kell menekülni, nélkülözni, félni. És épp a vírus láthatatlansága miatt szinte hihetetlen a világ leállása. Készítem a zászlót, kivasalom, rúdra teszem, hogy az ünnepen lobogjon. Nincs nap, amikor ezért a szabadságért ne lennék hálás, mert megtapasztaltam, hogy milyen, amikor nem szabad kitenni a magyar zászlót. A legmeglepőbb az egyik utcabeli bácsi mondata volt tavaly tavasszal, amikor azt mondta: milyen szép, hogy mi kitesszük, mi olyan igazi magyarok vagyunk… Évekig a fülembe fog csengeni ez a mondat, azt hiszem. Persze mint mindenbe, ebbe is bele lehet magyarázni mindenfélét. De én hiszem, igazi magyarok vagyunk. Nem a zászló miatt, nem is amiatt, hogy Kárpátalján jöttünk világra, hanem azért, mert magyarnak születtünk, és azok akarunk lenni, ahogyan Petőfi is az akart lenni, mindhalálig. Eszembe jut néha, hogy milyen divat volt egy időben a Ne magyarkodj! felszólítás. Akkor is és most is felmerül bennem a kérdés, hogy vajon akkor milyenkedjek? Miért furcsa Magyarországon, egy ünnepen kitenni a magyar zászlót, amikor bármelyik szomszédos országba megyünk, az ott lakók szinte körbefestik nemzeti színeikkel a lakhelyüket. Még soha nem hallottam, hogy egyik ukrán rászólt volna a másikra, ha kitette a zászlót: Ne ukránkodj! Inkább megdicsérte, s kitette ő is. De láthatjuk amerikai filmekben is, hogy fölkel a hazafi, s mielőtt bevinné a postát, meghatódva húzza fel az amerikai lobogót, mégsem mondja senki neki, hogy ne amerikaiaskodjál. Akik a szabadságharc idején életüket áldozták, nem voltak mind magyar származásúak, mégis a magyar ügyért, a magyar szóért és a magyarság megmaradásáért harcoltak. El sem hinnék, hogy most vannak, akik úgy érzik, nem jó, nem dicsőséges magyarnak lenni, egy ilyen nagy múltú és különleges néphez tartozni. Lehet politikusokban hibát keresni, mutogatni másokra, de lehet csak megállni egy percre, és nézni, hogy annyi minden után még él ez a nemzet, és lobogtatja még a szél a zászlónkat az egész Kárpát-medencében.

Lőrincz P. Gabriella