Gyermekkoromban annyi minden természetesnek tűnt, eszembe sem jutott soha, hogy lehet másként, vagy az, hogy van másfajta élet. Nem is gondoltam bele, hogy teher a kerekes kútból vizet húzni, vagy tüzet rakni reggel, ha kávét akarnak inni az emberek. Ha most végignézem az életet, jóval kényelmesebben élünk, az elektromos felszereléseknek hála pedig alig van dolgunk. A gép fűt, vizet húz, melegít, ruhát, edényt mos, szárít, valójában teljesen kiszolgál minket az energia. Akkoriban a tévén kívül, amin egy csatorna volt fogható, volt még egy hűtő, öt literes fagyasztórésszel (ma elképzelhetetlen) és egy rádió. Az viszont elmaradhatatlan volt. Mindig szólt. Nagyapám reggel bekapcsolta, s egész nap szólt. Ormótlan szerkezet volt, a tetején lemezjátszóval, amit csak ritkán használhattunk, mert a rádiót kellett hallgatni, ha akartuk, ha nem, mivel az öregek, mármint a nagyszüleim, így akarták, ezzel aztán nem lehetett vitatkozni. Hallgattuk a rádiójátékokat, a kívánságműsort, a híreket és természetesen a jó ebédhez szól a nótát. Ez is épp annyira hozzátartozott az életünkhöz, mint a Szomszédok, vagy a Dallas sorozatok nézése. Nézni kellett, a rádiót meg hallgatni. Volt egy állandó alapzaj, s mivel így szoktuk meg, észre sem vettük, olyan volt, mint a kutyaugatás (valahol mindig ugatott egy kutya), vagy mint a kertünk alatt elzakatoló vonat kattogása. Rádióban hallottam először Nemes Nagy Ágnest felolvasni, nagyon tartalmas irodalmi beszélgetések hangzottak el, míg én a hatalmas dunyha alatt nyújtóztam délelőttönként. Hallgattam, ami tetszett és azt is, ami nem. Mostanra a költők és az írók és persze minden művész rengeteg csatornán folyhatna be az életünkbe, de már nem akarjuk. Az elkoptatott bőség zavarában egyre kevesebben kíváncsiak művészek beszélgetéseire. A legifjabb korosztály otthonában nincs rádió, a tévé ezer csatornáját pedig szinte alig használják, ha igen, akkor keresnek ilyen vagy olyan minőségű szórakoztató műsort, s ha az sem tetszik, hát ott az internet, ami korlátok nélkül kínálja a szórakozás lehetőségeit. Nincs már zaj, nincs nóta, sem rádiójáték, nincs beszélgetés. Van telefonnyomogatás és online film. A jócskán megszaporodott művészvilág tagjaival elhangzó beszélgetéseket alig hallgatja valaki, talán csak az az idősebb generáció, akiknél főzés közben még szól a rádió, és nem pont egy zenecsatorna. Jóval kényelmesebb életünkből furcsán kiszorultak a régi dolgok, több időnk lehetne, mégis mindig kapkodunk. Mi volna velünk, ha kézzel kellene mosni, fát hasogatni, várni, hogy a fagyos ruha kiolvadjon, s aztán megszáradjon a pattogó tűz fölött lógva? Valamiféle álomvilággá váltak ezek az emlékek és a kellemes zaj, még az is lehet, hogy beszerzek egy rádiót…

Lőrincz P. Gabriella