Vonal a sivatagban

Nem egyszer hallottam már az érdeklődő felvetést: vajon milyen folyamat mehet végbe egy rajzoló vagy festő lelkében, agyában, intuíciós kapszulájában, majd később papírlapján, netán vászna felületén, ha elszánja magát az alkotás birodalmába lépve valamiféle képi üzenetet létrehozni; merthogy van, akinek ez az esemény a titokzatosság szférájába illeszthető cselekedetnek tűnik, ami a tehetséget porciózó égi áldásról, a teremtés bizsergető feszültségének állapotáról, végül a tettek eredményességéről szól. Ám a felvetés ilyen megközelítésével sok minden akár még bonyolultnak is mutatkozhat, sőt, meg is lehet szeppenni egy érintetlen rajzi felület hótisztasága előtt, amin Lilliputtól az Óperenciáig bármi megjeleníthető, hiszen valóban felhőtlen szabadságérzete lehet ott a korlátlan kreációnak. Hasonlatként: ha például előttünk egy sivatag fut a horizontig, talán dilemmát jelenthet, hogy a lehetőségek végtelenségében hol is verjük fel a sátrat? Az előbbiekre reflektálva: papírunk fehér pusztaságában hol rejtezik a rajzi origópont, honnan indítsuk el vonalunkat világteremtő útjára?

Ha továbbra is szemléletes példánál maradnék az ábrázolás lélektanát érintően – ahol az irányok és az arányok a valódi erények –, azt is mondhatnám: a helyzetre két eltérő, alapvető megoldás is kínálkozik. Az egyik ahhoz hasonlatos, mint amikor valakivel találkozva megegyezünk, hogy X napon összejövünk és megbeszélünk egy minket foglalkoztató témát, s így máris tudjuk, hogy a dialógus eleve célirányos lesz. Ám, ha abban maradunk, hogy X napon ugyan összejövünk, viszont kötetlen csevegésre, akkor az elkövetkezendő párbeszédben bizonyára arról esik majd szó, amit a helyzet akkor és ott éppen megkíván. A rajzolás műveletére is érvényes mindkét verzió. Hisz lehetséges előre elképzelt, agyban kiérlelt vizuális rendszert rávetíteni a képhordozó felületre, viszont az is megtörténhet, hogy csak elkezdünk vonalakat húzogatni kedvünkre, amelyek – a gyakorlat és ösztönösség energiáiból táplálkozva –, fokozatosan állnak be- és össze önmaguktól saját logikai rendszerükbe. Akképpen van ez, mint ahogy egy lezser beszélgetésnél sincs kötöttség, a gondolatok szabadon csörgedeznek, cikáznak, vájnak sajátos medret igényük szerint, váratlan helyzetképek bukkannak elő, és akárcsak országutak, úgy keresztezik egymást. Dráma, megértés, kétkedés, hitetlenség vagy együttérzés, vidáman, melankolikusan, összefont szálai sínpárként futnak a társalgásban. És ez voltaképpen a képi ábrázolás menete is. Ilyenkor maga a helyzet a teremtő erő, mintha ihletett dzsesszzenészek átszellemültségük emelkedett pillanatában kedvükre improvizálnának.

Az előre nem kiagyalt képek, írások, zenei capricciók, de akár a táncmozdulatok is valódi eséllyel hordozzák a frissesség hatását váratlan rögtönzéseikkel. Kolumbusz kindertojása is azért áll meg úgy ahogy, mert helyzetfelismerést, azonnali döntést és cselekvést testesít meg. A leleményesség, a némileg felspannoltabb lelkiállapot, a „mindent lehet” esélyének friss izgalmával és fűtöttségével van jelen a pillanat hevében. Kiváló agymesterek és nagymesterek hangoztatták, hogy az ötletek elevenségét könnyen el lehet veszíteni a tökéletességre való áhítozás mindenáron erőltetett szándékával, az agyoncsiszolgatással, a folytonos korrigálással, mivel ezt a mű születéskori habitusa szenvedheti meg. A forma lendületességének mércéje az alkotóképesség rugalmasságától, szakítószilárdságától vagy éppenséggel a fafejűség szálirányától függ. Mert lehet röghöz kötötten is ragaszkodni egy tervhez, rövid pórázon tartva a vonal izgága lényének személyiségét; ilyenkor a rajz már annak is örülhet, ha friss maradhat a papírlap sorompónélküli szabad világában. Persze, a valódi csörte a láthatatlan díszletek hátterében zajlik, ott, ahol a szellemet művelő agyvelő racionális vagy spontán teljesítménye a tét, ami viszont nem értékrendbéli különbözőséget jelöl, hanem csupán a munkafolyamat mibenlétét határozza meg. Hiszen mindkét eljárással születhetnek erényektől csillogó vagy hibáktól fekélyes művek.

Az is a művelet sajátsága, hogy minél ösztönösebb egy alkotás a racionálissal összevetve, annál kisebb valószínűséggel lehet annak véletlenszerű erényeit-motívumait megismételni. A rajz egyedi, unikális sajátossága mellett a sokszorosító grafikai eljárások (például rézkarc, fametszet, linómetszet, litográfia) szolgálnak olyan célt, hogy a rögtönzés értékei a különféle dúcokról megismételhető lenyomatokban, printekben „tökéletes” visszhangként – sok-sok példányon –, ugyanazokkal az erényekkel érvényesüljenek, mint amivel az eredeti manuális változat is rendelkezik.

Amikor egy rajz elkészült, már nem állapítható meg, melyik volt az elsőként meghúzott úttörő vonal. Így aztán sátrunkat is a pusztaság bármely pontján felverhetjük, hacsak nem egy tudatosan kiválasztott helyen szándékozunk célirányosan kutat fúrni. De ha már kútfúrás a tét, ötcsillagos eredmény inkább akkor mutatkozik, ha valóban víz is találtatik a mélyben, és érvényes ez ugyanúgy a képek világára, ahol a szándék a lélekforrás rejtett kincseit igyekszik feltárni. Ha pedig a művész jó ráérzéssel, jó időben, jó helyen jól ásott, akkor amit keres, arra nagy eséllyel reá is talál.

Árkossy István

Picasso: Idegen, 1968, sokszorosított rézkarc
Klee: Templomok vízparton, 1927, rajz