A természet szépsége megunhatatlan. Megállok a reggelben, és elönt egy földöntúli jóérzés, ahogy a reggeli nap füröszti az elébe tárulót: a szürke, poros szegletek is megszínesülnek, más színek felerősödnek, át- meg átjár a szín és a fény. Ha madár lennék, felrepülnék. Így csak csendes ujjongás fog el, és figyelmeztetem magam: vedd többször észre! Állj meg időről időre, néhanap. Ne csak rohanj, intézz, gondok megoldásán törd a fejed – engedd meg magadnak a rácsodálkozást.

Bertha Bulcsu írja a Balatoni évtizedek könyvében: „Hajnalban érkeztem Balatongyörökre. Ősz volt. A hársfák üde sorfala között lépkedve megérintett a nádasok és a víz nyers, vastag illata. Talán egy kis briz szaladt végig a tó hátán, s a nedves levegő átszűrődött a kerteken, s az olajfüzek leheletét is magával sodorta. Beszívtam a hűvös, nyers levegőt, s hirtelen éreztem, hogy boldog vagyok.”

Vonulnak a fellegek, vonulnak a madarak. Gomolyognak, kavarognak a nagy felhődunnák, a szürke és fehér, kis és nagy pamacsok egymást kergetik, ölelik, fogócskáznak, összegabalyodnak. Majd egy nagy szélfúvás, és kikacsint mögülük a nap, csalókán süt még, jó időt ígér, de eltűnik megint, sőt esni kezd. Ősz közepe mint tavasz közepe, szeszélyes. Rőtarany levelek, lángol a sugárzó szín, aranyból pirosba forduló, pirosló arany. Aranybarna, a kedves haja, pirosló, az arca, képzelet s idő távolában.

Képzeletem visszavisz a Balaton-felvidéki Kapolcsra az évtized elejére, ahol a Művészetek Völgyében Kányádi Sándort hallgattam Pécsi Györgyivel beszélgetni az Írószövetség Király-udvarában. A zsúfolásig telt helyen Kányádi a magyar vers utazó nagyköveteként arról mesélt, hogy Petőfi: Itt van az ősz, itt van ujra… című költeményét mindenhol ismerik a világon, ahol magyarok élnek. Vers az, amit mondani kell, tudjuk az immár égi nagykövetként szolgáló költőtől, s hogy Petőfinek az őszi évszakot magasztaló versét Amerikában is szavalják.

A tó hol napsütötte világos, hol szürkén sötét, legyűri észak a délt, bár néha még dél kerekedik felül, szél támad, egyre több avar terül a fák alá, sétányra, kertbe, avaron fut a kétkerekűm a bicikliúton. A csónakok átfordítva fekszenek, mint a száradásra kitett edény. Az öbölben roskadozik a sárguló nádas, a vadkacsák fejüket tolluk alá dugják, melegszenek. Utoljára járnak a hajók, már csak a kimerészkedő vitorlázók borzolják a vizet, a jó kedvű lubickolók rég messze tűntek.

Horgászok veszik birtokukba a csendes partot, melankóliát árasztanak. Derű s melankólia, egymás párjai az őszben.

Pihen a víz, csendesül a szív is. Temetőt járunk, fenn a dombon rálátok az alant elterülő tó párában eltűnő kékjére. Feljebb szőlő és présház, kontúrjai elmosódnak a lemenő nap ritkuló fényében. A levelek közt több a sárga és barna, mint a zöld, néhol már csupaszak az ágak. Alvóra fordul a természet, zsivaja elhal, füstölő kémény jelzi, hogy az esti tűznél melegedik már a ház lakója. Alkonyodik, a nap lebukik a tóparti hegy mögé. Hazabandukolok az egyre csípősebb, zamatos levegőben. Őszi álmot álmodok, színes szitakötővel, körtáncot járó sirályokkal, mint Jékely Zoltán Balatoni elégia című versében:

Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget –
romablakból kis kendő integet,
a víz felett hintázva-álmatag
szellem-fehér sirályok szállanak.

Csanda Mária