A kihalt óbudai buszmegálló mellett egy terebélyes platánfa áll. Árnyékot vet a fűre. Hívogat. Tombol a kánikula, izzik az aszfalt, behúzódom a fa alá – az ágak sátorként borulnak össze felettem. Milyen jó lenne, ha itt lenne egy asztal, és itt írhatnék, dolgozhatnék nyáron, rekkenő hőségben… Jó, nem egy buszmegállóban, hanem máshol. Mondjuk egy olyan étterem belső kertjében, amelyben egy (vagy több) árnyat adó fa áll az asztalok között. Az egyik ilyen vendéglő a Tabánban volt: ott gesztenyefák alatt kvaterkázhattak, beszélgethettek a hűsölni és enni vágyók. Az asztalokon szódásüvegekben szikvíz, és jó bort mértek: az egyik visszaemlékezés szerint sashegyit, szikrai kadart. Pár napja nézegettem képeket erről a vendéglőről: a múlt század első évtizedeiben készültek. Az Est című újság az 1933. októberi számában megírta, hogy már csak hetei vannak ennek a vendéglőnek: ahogy a többi – Virág Benedektől Krúdy Gyuláig hosszú a sora azoknak, akik itt húzódtak meg korhelykedni, bút felejteni –, ez is lehúzza végleg a redőnyt.

De a képeken még javában zajlik az élet a fák alatt. A férfiak fehér, álló galléros ingben, nyakkendőben, vászonöltönyben ülnek. Jól néznek ki. Fel vannak öltözve. Előttük hűs bor (a magyar borivó ember), mögöttük gyűrött éjszakák, rajtuk simára vasalt ingek. (Vajon a feleségek vasalják? A szeretők biztosan nem.) Az asszonyok kalapot, kontyot viselnek. Vagy nem voltak még ilyen melegek a nyarak, vagy jobb volt az emberek tűrőképessége. A képeken fedetlen vállat, ingujjra vetkőzött férfiút nem is látok. Hogy csinálták? Uzsonnabort ittak talán, ahogy Márai Sándor nevezte a délután elköltött bort. 5 és fél 7 között uzsonnabort kell inni. Szerinte.

Délután öt és fél hét között semmilyen bort nem kell inni szerintem melegben, mert fejlövést okoz, utána szemernyi kedvem sem lenne gondolkozni, írni. Öt és fél hét között szögletes buborékokkal teli, jéghideg ásványvizet iszom csak, sokat. Máskor mentalevekkel és citromlével ízesített, hűtött vizet. Egyik költőtársam azt mesélte, hogy amikor az egyik kötetének verseit írta, minden este elkortyolgatott néhány pohár whisky-t (vagy whiskey-t? ezt elfelejtettem akkor pontosan megkérdezni), és pompásan tudott dolgozni. Én nem tudnék. Nem jönne az ihlet, viszont menne a munkakedv.

Végignézek magamon: öltözékem egyre csenevészebb. Magassarkú szandál helyett saruban, lenge szoknyában, falatnyi, pántos felsőben próbálom túlélni a „várva várt” nyarat, miközben jövök-megyek egyik helyről a másikra, a célállomásaim között. Miután a belváros különféle pontjain van dolgom, én pedig Észak-Budán lakom, busszal, villamossal, metróval járok, így kiszámíthatóan érek oda (sok) helyre, s a parkolással sem kell vacakolnom. Válltáska már rég kizárt, hátizsákra váltottam: abban kényelmesen elfér akár a nyomtatott korrektúra is. A hajamat nyáron leginkább összefonom, hatalmas fülbevalóim helyett elég két apró kristály, és mintha a karkötők száma is egyre kevesebb lenne. Csúszik minden, beleakad minden mindenbe, minek. Miért, a nyakkendő minek volt?

Nézem a régi írókról készült képeket, és elszégyellem magam, hogy milyen puhány vagyok. Elhatározom, hogy holnap előveszek a szekrényemből egy hófehér vászonszoknyát, ami vasalást követel, hozzá könnyű, törtfehér blúzt. A tartásom is más lesz. Kihúzom magam, leengedem a vállam, a stresszt elküldöm a fenébe. Így már odaülhetnék az asztalukhoz, és akár egy pohár sillert is elfogadnék a platánfák alatt. Ott ülnénk szépen felöltözve, megadva a módját a nyárnak, az életnek. Nem tart örökké. Ja, de. Hiszen itt vannak körülöttem, belengik a képzeletbeli teraszomat, ujjuk nyomát szinte látom a borospoháron. Itt vagyunk együtt, nevetnek rám, és tényleg. Együtt vagyunk, bizony. Ők, én és az irodalom. Könyvek, borok, nyarak, öröklét. Így lenne jó. Így jó. Együtt lenni azokkal, akik előttem jártak, s itthagytak nekem emlékeztetőnek egy vasalt, fehér inget (elfelejtettem megkérdezni tőlük, hogy ki vasalta végül is), a maradék uzsonnabort.

Jön a busz, elköszönök. Viszlát, asztaltársaságom, szia, platánfa!

Mirtse Zsuzsa