Csanda Mária interjúja Török Mátéval, a Misztrál együttes egyik alapítójával

Csanda Mária: 20 éve alakult az együttes, ami egy fél életmű létrehozására is elegendő. Két évtized múltán hogyan foglalná össze az eddig elérteket, honnan indultak, mi az, amit sikerült eddig megvalósítani?

Török Máté: Húsz év valóban nem kevés egy együttes életében, főleg akkor, ha az alapító trió a kezdetek óta állandó, s Pusztai Gábor is már 14 esztendeje a zenekar tagja. Mégis elmondható, hogy bár az életünk most más, mint a kezdetekkor, azon az úton járunk, amit húsz éve elképzeltünk. És hasonlóan tudatosan, mégis ráhagyatkozással tesszük ezt, mint az elején. Tudatosan, mert azóta verseket éneklünk, fesztivált szervezünk, lemezeket adunk ki, klubokat tartunk fenn, járjuk az országot-világot, mégis bízva a Gondviselésben, ami érezhetően jelen van a pályánkon.

CsM: A verszene és népzene mellett, amelyek úgy gondolom, elsődlegesen jellemzik a Misztrál dalokat, milyen műfajokat, értékeket tekintenek meghatározónak?

TM: A verszenének a Kaláka, a Sebőék vagy a Szélkiáltó munkái nyomán hagyománya van Magyarországon. Mégis elmondható, hogy műfaji meghatározása nincs. Az énekelt vers, mint műfaj nem létezik semmilyen fórumon, csupán a köztudatban van jelen. Nem tartozik sem a komolyzenéhez, sem a könnyűzenéhez, sem a népzenéhez, sem az irodalomhoz, sem a színházművészethez. Fontos lenne ezen változtatni, s a 20-21. századi verséneklést műfaji rangra emelni! Bízom benne, hogy ez még a Misztrál életében bekövetkezik. A verszene nem helyezhető el semmilyen zenei stílus polcán sem, hiszen a legtöbb esetben a vers határozza meg a zenei stílust.

CsM: Hogyan esik a választásuk egy-egy költőre, mint Babits vagy Dsida, aki külön lemezt is kapott? Idővel összegyűlik egy lemezre való anyag, vagy kiválasztják a költőt és elkezdik több versét megzenésíteni?

TM: Általában a vers választ ki bennünket, de akadt olyan eset is, amikor a feladat adta az alkotót. Ilyenek voltak az egy költőt – mint Balassi Bálint, Babits Mihály, Dsida Jenő vagy Janus Pannonius – verseit megzenésítő, csokorba gyűjtő lemezeink. A Dsida és a Babits lemez Gryllus Dániel felkérésére kezdett formálódni a Hangzó Helikon sorozat részére. Mindkét esetben elmondható, hogy a felkérésig egy-két költeményüket zenésítettük csak meg, s miután elkezdtük tanulmányozni a költőket, s születtek a dalok, alig bírtuk abbahagyni a munkát. A Misztrálban mindannyian hozunk, kapunk dalokat, dallamokat, így a maga által választott versre megálmodott muzsikát már „készen” mutatja meg mindenki, melyet az esetek többségében aztán közösen hangszerelünk, de előfordul, hogy a szerzőben már előre megfogalmazódik az adott dal Misztrál-hangzása.

CsM: Nekem külön tetszenek a templomi koncertek. Van-e kötődésük a vallásos népénekhez, vagy inkább a szakrális térben való éneklés lélekemelő volta miatt választják?

TM: Én csak a szakrális művészetben hiszek! A művészet célja a szakrális jelenlét bizonyítása. Így hiszek abban is, hogy minden tér szakrálissá változik egy jó koncerten, de egy „beimádkozott” szakrális helyszín fel tudja erősíteni azt a bennünk élő, ám sokszor elnyomott csendet, amit megérzünk egy olyan dallamban, amely évszázadokon keresztül csiszolódott, formálódott. Vagy akár egy olyan dallamban, ami most született, s dolga van a jelen világunkban. A műsorainkat mindig alakítjuk a helyszínhez, de ugyanígy a műsor is alakíthat egy helyszínt.

CsM: Milyennek látja a legutóbbi kóruskoncert sikerét? Terveznek-e további kóruskoncerteket, vagy ez csak kísérlet? Valójában az együttes is magában foglal egy kamarakórust, hiszen nagyon jó vokalistákból áll…

TM: A Misztrál egyik fő erőssége az ének, a többszólamú ének, így régi álmunk vált valóra azzal, hogy ezt a többszólamúságot fokozni tudtuk egy 70 tagú kórussal. S ahogy az elején fogalmaztam, itt is nagyon erősen éreztük a Gondviselés hatalmát, és ölelését. Az álmunkhoz csatlakozott Vedres Csaba, aki első szóra munkához látott, hogy kórus-átiratokat készítsen 17 dalunkhoz, s hasonlóan szegődött kérésünkre a Csíkszerda kórus Tóth Árpád karnagy vezetésével és Kemenes Anna irányításával. A majd egyéves előkészület és másfél hónapos közös próbák után, szinte gördülékenyen nyújthattuk át ezt a két koncertet a közönségünknek, amiért hatalmas hálával tartozunk! Bízunk a folytatásban, s abban, hogy fogunk még így, együtt színpadra állni, de természetesen nem lehet ez minden Misztrál koncerten, s nem is ez volt a célja a közös esteknek. Mi, mint Misztrál, öten-hatan-heten tovább járjuk az országot-világot, visszük a magyar költők üzeneteit, s megénekeljük, ami bennünk van. Ez a mi dolgunk!

CsM: Törekednek-e a kortárs költészet megismer(tet)ésére? Nyilván a kortársaknak nehezebb megtalálni a befogadóit, és még azt sem lehet tudni, mely költők és versek válnak majd ötven, száz év múltán a mostaniakból klasszikussá…

TM: A legfőbb szelektáló erőt mindig az jelenti, hogy van-e közöm az adott szöveghez. Nem igazán foglalkoztunk régen sem, s ma sem azzal, hogy mi klasszikus, mi nem. Ha egy vers nem mond nekem semmit, miért énekelném meg? A ma élő költőkben az mindenképpen egy pluszt jelent, hogy élő személyek, és nekünk, verséneklőknek nagyon jó, hogy közös alkotások is születhetnek. Nem csupán megzenésített vers, hanem megszövegesített dal is! Ahogy nem választanám külön a gyermek és felnőtt verseket, úgy nem választanám szét a klasszikus és kortárs irodalmat sem. Mindkettőre igaz, hogy lehet jó és lehet gyengébb.

CsM: A Magyar Írószövetség és Magyar Napló által kezdeményezett „HangHordozók”, az Énekmondók Kárpát-medencei versenye a versek megzenésítőit inspirálja. Ön hogyan látja, mennyire népszerű ma a verszene műfaja? Vannak követői a Misztrálnak?

TM: A verszene egyre népszerűbb, csak nem mindenki hívja így. Egyre több zenei műfaj képviselője és előadója nyúl inkább versekhez, mint dalszöveghez. Ez mindenképpen jó irány, bár számos kérdést is megfogalmaz. Leginkább azt, hogy mit szabad és mit nem szabad egy klasszikus szöveggel kezdeni. Miként szolgálhatja egymást a szöveg és a zene, s miként válhat egy harmadik alkotássá a kettő. Ahogyan korábban mondtam, a verséneklés, mint kimondott műfaj nem létezik még Magyarországon, de egyre többen vagyunk, akik ezt fontosnak tartjuk, mind a közönség, mind az előadók, szerzők soraiban. Ha ehhez a növekedéshez mi is hozzá tudunk, tudtunk járulni, nagyon örülünk.

CsM: Ahogyan a klasszikus és népzenének, dzsessznek, táncnak, színműnek, vagy éppen bábjátéknak vannak külön előadótermei, el tudná képzelni, hogy a megzenésített verseknek is legyen?

TM: Mindenképpen. Lehetne az énekelt versnek egy színháza, a költészet és zene közös otthona. Hiszem, hogy lehetne úgy vezetni egy ilyen helyet, hogy egyre többen megismerjék, megszeressék, másik „fiókba” helyezzék az énekelt vers „nemlétező” műfaját.