Varga Dániel mérnök, testépítő, személyi edző, illetve költő. Simontornyán született, Pécsett diplomázott, jelenleg Budapesten él. Több mint húsz éve aktív szereplője a hazai testépítő társadalomnak: nemcsak versenyez, hanem Monday Shark Live című műsorával a sporttal és a testépítéssel kapcsolatos témákat járja körbe e közeg sztársportolói, orvosai és szaktanácsadói közreműködésével. Közben a költészet világában is egyre otthonosabban kezdett el mozogni, tavaly jelent meg második verseskötete. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel: Végigtekintve az önéletrajzodon ellentmondások sorát figyelhetjük meg. Például hogyan lehet az, hogy egy három mérnöki diplomával rendelkező fiatalember a tanulás és munka mellett testépítő versenyekre kezd el járni?

Varga Dániel: Szerintem nem különleges, hogy ha valaki valamiben maximalista, akkor másban is megpróbál az lenni. Sokkal érdekesebbnek tartom azt, amikor valaki a szürkeségből kezd el írni, hiszen a sötétben egy gyertyát gyújtani nagyobb erőfeszítés, mint ha a meglévő mellé gyújtunk egy újabbat. Nekem a sport egy különleges kapaszkodó volt az életemben, mert asztmásként és allergiásként egészen tízéves koromig el voltam tiltva a sporttól, hiszen bármilyen mozgástól befulladtam. Azonban egyik nap a fejembe vettem, hogy elkezdek futni. Ezt pedig csak úgy tudtam megoldani, hogy lementem sötétedés után a sportpályára – édesanyámnak azt mondtam, hogy a barátaimhoz megyek −, és megnéztem, hol nem lát rám senki, majd elkezdtem futni. Természetesen be is fulladtam, majd elájultam, és amikor felébredtem, az volt az első, hogy visszamentem a rajtvonalhoz, és újra elkezdtem futni. Persze ekkor is elájultam, azonban már két méterrel sikerült tovább bírnom. Így az agyamban nem a félelem jelent meg, hanem csak annyi: „van remény”. Két év múlva ifjúsági megyei bajnok lettem négyszáz és hatszáz méteren futásban. Valahogy ez a hozzáállás adott nekem sok mindenhez erőt. Amikor középiskolai tanulmányaimat elvégeztem Dombóváron, akkor az egyértelműen reál beállítottságom miatt a mérnöki irányban folytattam az utamat. Szóval a versenyzés előtt is ez a két dolog volt a meghatározó.

KD: Milyen eredményeket értél el testépítőként? 

VD: Többszörös magyar bajnok és nemzetközi bajnok vagyok, és tavaly sikerült a WABBA szervezetnél a profi kártya jogosultságát is megszereznem újabb nemzetközi bajnoki címekkel. Mindemellett bikinimodelleket vittem Európa-bajnoki címig, testépítőt pedig világbajnoki címig. Úgy alakult, hogy amikor éppen nem a saját versenyzésemmel voltam elfoglalva, akkor másokat noszogattam. Ez máig megmaradt, hiszen személyi edzőként most a hétköznapi emberek fejlődéséért dolgozom.

KD: Az átlagember fejében a testépítők egyszerűen csak izomagyúak. Mennyire találkoztál ilyen általánosítással, illetve te hogyan vélekedsz a saját közegedről?

VD: Az emberek szeretnek skatulyázni, egyszerűsíteni, és ha őszinte akarok lenni, a „súlyok emelgetéséhez” valóban nem kell még nyolc általános sem. De azt veszem észre, hogy az újonnan feltörő nemzedékre sokkal inkább a tudatosság jellemző, mint a régi korok „butasága”. Egy jó és eredményes testépítőnek ismernie kell a táplálkozástudományt, a szervezet anatómiáját, a kémiát, ismernie kell a szervezet regenerálódási stádiumait, az alvási ciklusokat, sőt, még a mechanika ismerete sem másodlagos a mozgások kielemzése szempontjából.

KD: Nem igazán megszokott az, hogy valaki a súlyzók mellett tollat is ragad. Milyen belső késztetés indított el? Hiszen ahogy említetted, alapvetően reál beállítottságú vagy, ráadásul a testépítés a külsőségek világa. Az irodalom ugyanakkor – ezen belül is különösen a költészet − ennek pont az ellenkezője. 

VD: Sokat köszönhetek Szabó Imre középiskolai magyartanáromnak – remélem, egyszer elolvassa −, akinek sikerült az addigi, irodalom iránti színtiszta utálatomat megszelídítenie és az érdeklődésemet kivívnia. És ahogyan a súlyzós edzést a fiúk 99%-a a lányok miatt kezdi el, úgy a költészethez is többnyire a nők és a szerelem miatt fordulnak a férfiak. Nálam sem volt ez másképp. 

KD: Mikor írtad az első verseidet?

VD: Olyan tizenöt éves koromban. Sajnos ezt azért nem tudom pontosan megmondani, mert eltüzeltem az első, „fióknak írt” kötetemet egy nagy szerelmi csalódás miatt. Ezután megharagudtam magamra, hogy miért írtam ennyit egy olyan lánynak, aki nem viszonozta az érzéseimet. Eltelt közel húsz év, mire újra írni kezdtem. Gondolom, itt már tudod, hogy ezek a versek sem maradtak meg, itt azonban nem a beteljesületlenség miatt, hanem Newton volt a ludas. Egy laptopba írtam minden versem, ami leesett a motoromról, és ma már bekapcsolni sem lehet. De hogy ne csak ilyen történetek legyenek: az „újkori” verselésem harminckilenc éves koromban indult, és az első vers ezek közül 2019.04.11-én született meg Szöulban. Ezt már merőben más indíttatásból írtam. Kialakult egy pszichés betegségem: szorongásos depresszióm lett pánikrohamokkal és erős szuicid érzésekkel. Sok utánajárás és próbálkozás után rájöttem, csak magam oldhatom ezt meg, csak magam tudok ennek a végére járni. A megoldás útját és a gyógyulásomat a versekben láttam, és ott is ábrázoltam. Később ezt már Istennel való beszélgetéseim váltották fel, és bár kissé elcsépelt célkitűzésként hat, de ahogy az építészetben egy-egy hidat, a testépítésben egy-egy jó formát építettem, úgy itt is maradandót szeretnék alkotni. 

KD: Mikor jelent meg az első versesköteted, és milyen témákról szól?

VD: 2021 augusztusában, amiben 42 vers található. Ekkor még elég kevés téma volt benne: szerelem, depresszió, halál, természet, magány, motiváció és egy kis politika… na jó! Mégsem volt kevés téma. 

KD: Melyik költő munkássága tette rád a legnagyobb hatást, adott esetleg inspirációt?

VD: Nem kell sokat gondolkodnom, mert Ady volt. Sokak szerint hasonlít is rá az arcom. A testépítésben néhány edzőtársam „Body Endrének” hív a hasonlóság és a versek miatt. Tudod, amikor a Centrál Kávézóban írtam a verseimet, akkor néha úgy éreztem, hogy körülöttem ülnek a „Nagyok”, és segítenek. Nem tudom elmondani azt az érzést, de máig emlékszem. 

KD: A testépítő világban, ahol te mozogsz, mennyire érzel nyitottságot? Volt-e olyan ember a fitneszteremben, akit a verseid által be tudtál húzni ebbe a világba? 

VD: Nagyon kevés, talán mondhatom, hogy nulla. Aki elmondta, mennyire tetszik neki az, hogy verset írok, és vett vagy adtam neki a köteteimből, azok nagy része még csak vissza sem szólt, hogy milyen volt. De azt hiszem, ez nem csak a fitnesz világára jellemző; ma már nem divat verseskötetet olvasni, venni, forgatni. És sajnos legkevésbé divat valakit megdicsérni vagy őszinte véleményt mondani róla.

 KD: A testépítés rengeteg lemondással jár. Hogyan egyeztethető ez össze bármiféle szellemi munkával, különösképpen a versírással, főként versenyidőszakban, amikor kalóriadeficitben vagy?

 VD: Nekem nagyon egyszerű. Amikor kezdek leengedni, akkor előveszek egy szivart, és már jönnek is a sorok. Nyilván vannak olyan időszakok, amikor elhagy az ihlet, de nem a kalóriák megvonása miatt van ez, sokkal inkább azért, mert kiesek a hullámvasutamból. Most éppen kicsit eltávolodtam a verseimtől, de úgy érzem, hogy Isten senkit sem hagy el, így engem sem. Van még mit írnom, van még, amit el kell mondanom.