Halottak napján már korán sötétedik. Este hét órakor kilépek lakásom ajtaján, az egy szál villanykörte nyújtotta félhomályban a lépcsőházi korláthoz lakatolt kerékpárom felé indulok. A méteres szélességű oszlopnál tartok, amikor egy kimért, hirtelenjében felismerhetetlen női hang tölti be a teret – forrását nem tudni, valahonnan a semmiből lebeg elő. Olyasféle éteri szózat, mintha Az ember tragédiája előadásán a sötét színházteremben fölzendülne az Úr hangja, netán megszólalna Hamlet atyjának szelleme. A nekem üzenő női hang síri árnyalattal azt mondja: „Nehogy megijedjen!” Ettől persze megijedek. Mi több, frászt kapok, enyhe lefolyású szívrohammal kísérve. Az oszlop mellett elhaladva, a postaládák felé nyíló ajtó takarásában megpillantom a hang gazdáját, a második emeleten lakó hölgyet, aki figyelmesen próbált megóvni a rémülettől. Alakjának hirtelen feltárulásától ismét megijedek, még egy rándulást toldva a szívinfarktusomhoz.

Szegény asszonyt nem hibáztatom: az ilyen helyzetekben nem létezik jó megoldás, nem cselekedhetünk okosan. Hányszor rémisztettük halálra hasonlóképpen mi is gyanútlan embertársainkat! A bajt semmiképpen sem kerülhetjük el, s ha megpróbáljuk megelőzni, még az is lehet, hogy áldozatunk nem egyszer, de kétszer kap a szívéhez. Az efféle csapdák iskolapéldája, amikor valaki elmélyülten tesz-vesz, például egy boltban, és a rendelkezésünkre álló térben kizárólag hátulról közelíthetjük vagy szólíthatjuk meg.

Erről a témáról: a visszafelé elsülő mondatokról eszembe jut a krakkói Mária-templom híres szárnyas oltára, melyet hétköznapokon háromnegyed tizenkettőkor tár szét egy apáca, ünnepélyes keretek között. A ceremóniához általában sok pusmogó-bámészkodó turista gyűlik egybe. Percre pontosan felgyulladnak az oltárt célzó lámpák, majd egy harminc év körüli szerzetesnővér érkezik a sekrestye felől, és egyenesen a mikrofonnal ellátott szószékhez, pontosabb egyházi kifejezéssel ambóhoz lép. Ékes lengyel nyelven bejelenti a nemzetközi sokaságnak, hogy néhány pillanaton belül megnyílik a Mária mennybevételét ábrázoló remekmű, s mivel ez a lengyel nép egyik legszentebb kegytárgya, fölöttébb illő és üdvös csendben maradni. A több tucat külföldi ebből csak annyit ért, hogy valami történni fog, ezért izgatottan lármázni kezdenek.

Végül megszólal az orgona, és elnyomja a hangzavart. A nővér felkap egy háromméteres kampósbotot, és áhítatos kimértséggel ütközésig kihajtja előbb a bal, majd a jobb szárnyat. A hallgatásra intett embereknek torkukra fagy a harsogás, tátott szájjal ámulnak. A látvány valóban lenyűgöző. A tizennégy méter magas remekmű közepén Mária elszenderedésének, illetve mennybevételének ábrázolása; a bal szárnyon Mária, a jobb szárnyon pedig Jézus életének hat-hat evangéliumi jelenete látható.

1965-ben Pilinszky János is e csoda előtt állt, hasonló megrendültséggel. Az Új Ember hetilapnak küldött beszámolójában többek között azt írta: „Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”

Egyébként az oltárt a legendás mester, Wit Stwosz tizenkét évig faragta, és 1489-ben készült el vele. Ez Európa második legnagyobb szárnyas oltára – a csúcsot Lőcse székesegyházában csodálhatjuk. Érdekesség, hogy a mester fia szerzetesként Budán élt: a kármelita kolostor házfőnöke volt. Íme a kapcsolódás egy halottak napi megijedés, egy középkori oltár és egy budai kolostor között. A jövőben már csak azt fogom jelezni, ha valami nem függ össze mindennel.

Zsille Gábor