Nagymamámnak sparheltja volt, édesanyám gázon melegítette a vacsorát, de voltak olyanok is az ismeretségi körünkben, akik Nyugatról hozott mini grillsütővel menőztek a ’90-es években. Arra nem emlékszem, mikor és hol láttam először mikrohullámú sütőt, de arra igen, hogy olyan volt az számomra, mint valami jövőből jött csodaszerkezet. És azóta hol tart már a világ! Mindjárt mesélem ezt is.

Szóval, miután rájöttünk, mire való a mikrohullámú sütő, vettünk mi is egyet, de hamar kitapasztaltuk, hogy a mikróban felmelegített ételnek rossz az íze, és ami egyszer már belekerült, arra pár perc múlva keresztet vethetünk, ha nem esszük. Bevallom, mindezek ellenére sem dobtam ki a szerkentyűt, az én konyhámban is ott van, de többnyire csak a Juci nénitől örökölt ősrégi kávésdobozokat tartom a tetején.

Nem tudom, látták-e, de egy időben terjedt egy aggasztó bejegyzés a közösségi hálón, ami arra figyelmeztet mindenkit, hogy az egészségre is ártalmas lehet a felmikrózott étel. Örök kételkedőként utánaolvastam a témának. Mindenki mást ír persze, de annyit ki tudtam hámozni a sok cikkből, hogy felettébb gyanús a mikróban felmelegített élelmiszer. Egyes források szerint olyan módon bontja meg az ételek szerkezetét, hogy attól aztán legyengül a szervezetünk ellenálló-képessége. Volt egy kísérlet, amiben állítólag azt tapasztalták, hogy azoknál, akik állandóan mikrós élelmiszereket ettek, egy rövid időre drasztikusan lecsökkent a fehérvérsejtek száma. Persze orvosilag ez sem bizonyított. Én a biztonság kedvéért megfogadtam, hogy ezek után nemcsak kávésdoboztartónak használom majd a mikrómat, de le is takarom egy szép nagy terítővel, hogy ne is lássam.

S ha már az elején arról beszéltem, hogy valamiféle jövőből jött csodának tekintettük annak idején a mikrót, arról sem hallgathatok, hogy egy cikk, amit néhány napja olvastam, még jobban megijesztett, mint a felmikrózott étel. Azt olvasom, hogy egy mesterséges intelligenciával foglakozó angol szakértő szerint ötven éven belül sokan már csak virtuális gyereket nevelünk.

Azt, hogy ez a virtuális gyerek milyen lesz, nem írták meg, de a cikkhez mellékeltek egy képet, amelyen egy fiatal nő egy hologramszerű babát etet. Vagyis úgy tesz, mintha cumiztatná, merthogy egy virtuális csecsemő, gondolom, nem igényli az emberi táplálékot. Kissé belekavarodtam ebbe az okfejtésbe, ami nem is csoda, hiszen ki ne jönne zavarba attól, hogy a jóslatok szerint a gyerekének vélhetően már csak virtuális unokái lesznek. Mondjuk ennek is lehetnek előnyei, például derékfájás esetén nem kell megerőltetnünk magunkat, ha elgurul a mesterséges intelligenciával előállított kisunokánk labdája. És milyen sokat spórolunk majd a vasárnapi ebédekre meg nem sütött rántott húson és palacsintákon, nem is beszélve a tizennyolcadik születésnapra nem átadott autóról. Szóval idáig jutottunk a mikrótól, s ki tudja, mi vár még ránk. Valójában bele sem merek gondolni, mi mindenre használható a mesterséges intelligencia. Tudom-tudom, a világnak haladnia kell, ezt magam is pártolom az észszerűség határain belül. Csak attól félek, hogy mire megöregszem és végérvényesen meghülyülök, a virtuális gyerekem bedug egy virtuális öregotthonba, majd miután meghalok, a hamvaimat berakja egy régi kávésdobozba, azt felteszi a mikró tetejére, és mivel pár éven belül a nagy megokosodásban már egyáltalán nem emlékszik rá, mi is volt az a két ósdi tárgy, kivág engem is a szemétdombra a többi lejárt lemez közé.

Ja tényleg, hallották már, hogy hamvakból lehet bakelitlemezt készíteni, amit aztán lejátszanak a temetésen? Nem? Akkor majd legközelebb erről mesélek.

Döme Barbara