Nem a világ romlik, mi öregszünk. Bizonyára ennek az öregedésnek a fénytörésében tűnik úgy, hogy régen a szerkesztőségekben még volt társasági élet. Annál a hetilapnál is például, ahol a nyolcvanas években dolgoztam. Péntekenként egy órakor heti lapindító értekezlet, legföljebb másfél óra, utána sokszor bent maradtunk beszélgetni. Volt, hogy csak ketten-hárman darvadoztunk, de az is megesett, hogy egész tömeg verődött össze kollégákból, a szerkesztőségi székház más lapjainak munkatársaiból, beeső vagy behívott ismerősökből a Rákóczi tértől az Akadémiáig.
Egyszer Kolozsvári Grandpierre Emil látogatott meg minket, jól szabott kockás zakójában. Jelentősége volt ennek a jólszabottságnak. Szívszorító látvány tud lenni, amikor egykor jó tartású férfiakon öregségükre lötyögni kezd a régi zakó. Az elvékonyodott nyak, azt tud lenni a leggonoszabb. Kolozsvárinál, akit a barátai Emicinek ismertek, ilyesmiről szó sem lehetett, ő nyolcvanhoz közeledve is egy fess gavallér megjelenését hozta, selyem nyaksállal fedve a menthetetlenül elvékonyodott nyakat. Emici belépett, és persze mindjárt a társaság közepén találta magát. Hogyne, sikeres, Baumgartner- és Kossuth-díjas író, rengeteg kötet szerzője és rengeteg hölgy szívének elrablója, kinek ne imponált volna. Csevegett velünk, és mi csevegtünk vele, élvezte a népszerűséget, és mi élveztük a társaságát.
Aztán egyszer csak betoppant Vilt Tibor, a szintén Kossuth-díjas szobrász. Messze nem volt olyan ismert a nagyvilágban, mint Emici, de ez egy pillanatig sem zavarta. A nagyothallók módján hangosan beszélt, és nem mindent értett, amit más mondott, de ezzel sem törődött. A puszta jelenlétével olyan erővel töltötte be a szerkesztőségi szobát, hogy Kolozsvárit valósággal megsemmisítette. Emici próbált néhány szót mondani, aztán elhallgatott, mosolyogva ült a széken szótlanul.
Nekem aztán végképp nem jutott szereplési tér, ezért csak figyeltem, ahogy Vilt elfoglalja a Nap helyét a mi szobányi Naprendszerünkben, és körülötte keringő bolygókká rendezi a többieket. És most jött a meglepő fordulat. Vilt nem beszélt, hanem beszéltetett. Kérdezett, és a választ hallva tovább kérdezett. A többiek pedig neki kezdtek szerepelni, neki kezdték mutatni a legjobb énjüket. Tulajdonképpen elkezdtek neki dicsekedni. Ezen a délutánon értettem meg, hogy nem az a nagyformátumú ember, aki a sikereiről beszél a többieknek, hanem akinek a többiek a sikereikről beszélnek. Aki azt az önkéntelen érzést váltja ki a környezetéből, hogy elnyerni akarják az ő elismerését.
Azt csak később tudtam meg, hogy azért Viltnek sem mindig sikerült nagy ember benyomását keltenie. A felesége előtt a műsor nem működött. Mert Schaár Erzsébet, az apró termetű, törékeny asszony, korántsem mellesleg a férjénél is jelentősebb szobrász még nála is erősebb személyiség volt.

Bencsik Gábor