Augusztus 21-én a családommal a tatai Fényes tanösvényen jártunk. Hazafelé Csákváron vezetett keresztül az utunk, ahol a főtéren egy hatalmas színpad állt. Feleségem gyorsan utánanézett a telefonján, mi lesz az esti program. Kowalsky meg a Vega. A tizenhárom éves fiam nagy rajongó, így nem kellett sokat gondolkodnunk: a család egy részét otthon letettük, majd a fiammal visszaindultunk Csákvárra, hogy elcsípjük az egy óra múlva kezdődő koncertet.

Az ég egyre sötétebb felhőket gyűjtött maga fölé, mi azonban mégis elindultunk, hiszen hónapok óta nem esett az eső. „Miért éppen most esne?” – tettem fel magamnak a kérdést.

Óriási a szárazság. Kiégett kertek, sárgára perzselődött füvek mindenhol. Fűnyírót egész nyáron nem kellett elővennem. A mi kertünk is úgy néz ki, mint egy sivatag. A paradicsomok – a rendszeres locsolásnak köszönhetően – még tartják magukat, de jövőre valószínűleg már nem ültetünk. A szomszédom arról panaszkodik, hogy komolyan gondolkodik kecskeállománya felének eladásán, mert nem tud elegendő takarmányt eltenni nekik télire.

Pusztító a hőség. Mi emberek persze – talán önvédelemből – hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy talán túl drámaian látjuk a helyzetet. Hiszen régen is voltak aszályos esztendők. És az ember emlékezete furcsa módon nemcsak a saját tapasztalatait őrzi, hanem azokat a képeket is, amelyeket évszázadokkal korábban mások fogalmaztak meg.

Ki ne tudná fejből idézni Arany János első sorait a Toldiból? „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta, / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” Mintha csak a mai nyár képei lennének…

A szárazság nem úgy érkezik, mint egy földrengés vagy egy árvíz. Hanem észrevétlenül. Lassan kúszik be a mindennapjainkba. Először csak kevesebb az eső, aztán mélyebbre kell ásni a talajban a nedvességért, később kiég a fű, elmarad a termés, végül pedig egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is emlékszünk, milyen volt, amikor magától értetődően esett.

Az aszállyal való küzdelem egyidős az emberiséggel. Nem véletlen, hogy az irodalom és a vallás történetében is újra és újra felbukkan. Már az Ószövetség történeteiben is központi motívum a szárazság: az eső hiánya nem pusztán természeti jelenség volt, hanem gyakran az isteni kegy elvesztésének jele.

A régi korok embere elsősorban a tönkrement termést, a kiszáradt földet és a szomjazó állatokat siratta. A modern ember a technológiának hála már tudja ezeket a csapásokat tompítani, valamennyire mérsékelni a károkat. A paksi atomerőmű kapcsán az egész ország hetek óta a Duna vízállásáról beszélt. Ott sikerült eredményeket elérni, de a tavaink vízszintjének apadásával egyelőre nem tudunk mit kezdeni.

A kiszáradt tómedrek talán a szárazság legvégső és legfájdalmasabb stádiumai. Ott, ahol korábban víz csillogott, egyszer csak a repedezett föld marad. A part eltűnik, a víz eltűnik, és vele együtt eltűnik valami abból a világból is, amelyhez hozzászoktunk.

És az internetnek köszönhetően mindent látunk. Látjuk a kiszáradt tavakat, a repedezett medreket, az elhagyott strandokat. A képek eljutnak hozzánk, és talán éppen ezért nehezebb elfordítani a fejünket.

Nem is olyan régen ebben a rovatban még nagy örömmel írtam gyerekkorom meghatározó helyszínéről, a Tisza-tóról, illetve a Velencei-tóról, amelynek közelében ma élek. Most pedig megrendítő látni, hogy a strandok sorra bezárnak, és a Tisza-tavi kilátók közül olyanokat is gyalogosan lehet megközelíteni, amelyekhez korábban a víz volt az út.

Az aszály ma már nem csupán egy rossz mezőgazdasági év kellemetlensége. A klímaváltozás következtében egyre súlyosabb globális környezeti és gazdasági kihívássá válik. Az emberi tevékenység káros hatásairól már többször írtam. Sokáig mindez távolinak, elméletinek tűnt. Valaminek, ami a múltban történt meg csak, és a jövőben történik majd meg ismét, valahol máshol.

Most azonban itt van. A saját kertünkben. A szomszéd takarmánygondjaiban. A kiszáradó tavakban. A perzselő földben. A szárazság arra figyelmeztet bennünket, hogy a víz soha nem volt és nem is lesz kimeríthetetlen, magától értetődő ajándék. A földi élet egyik legfontosabb és egyben legtörékenyebb alapja. Véges – akárcsak az életünk.

És talán éppen ezért különös, szinte jelképes volt mindaz, ami azon az estén történt.

Elmentünk a koncertre. Az ég továbbra is sötét volt, de a színpad előtt már gyülekeztek az emberek. Aztán a koncert közepén elhangzott a Viharban szivárvány című szám. És a dal után közvetlenül valóban leszakadt az ég. Hosszú hónapok óta vártunk erre az esőre.

Ez az égi áldás azonban nem csendes, finom nyári zápor formájában érkezett, hanem mintha dézsából öntötték volna. A koncert félbeszakadt, a közönség azonnal szétrajzott a szélrózsa minden irányába. Mi is százakkal együtt rohantunk a szakadó, ugyanakkor kellemesen meleg esőben. A fiammal félmeztelenül, jókedvűen gázoltunk a bokáig érő vízben, végül csuromvizesen szálltunk be az autóba.

Vannak pillanatok az életben, amelyeket nem lehet előre megtervezni, és amelyek éppen attól válnak igazán különlegessé, hogy nem számítunk rájuk. Ez is ilyen volt.

És talán nem véletlen, hogy ezek a nagy természeti események gyakran éppen augusztus 20. környékén találnak ránk. Mintha az államalapító ünnepünkhöz hozzátartozna valami láthatatlan emlékeztető: hogy van egy felsőbb hatalom, ami felett nem mi rendelkezünk.

Aznap este a fiam és én kaptunk egy közös, felejthetetlen emléket. Egy koncertet, amely félbeszakadt. Egy nyári vihart. Egy kiszáradt ország fölött lezúduló esőt. És egy pillanatot, amikor a bosszantó helyett egyszerűen csak jó érzés volt bőrig ázni. Ahogy Kowalsky is énekli a már említett dal első sorában: „Néha lásd, hogy minden rossz mögött a jó is ott van.”

Talán néha éppen a vihar után látjuk meg a legszebb szivárványt.