Kéthetes vívódás után írom ezt a tárcát. Hiszen arra készülök, hogy beszámoljak egy csodálatos természetvédelmi területről, bolygónk egy békés pontjáról. Márpedig a természetnek egyáltalán nem tesz jót az ember jelenléte – minél többen látogatják, annál nagyobb a pusztítás. Egy háborítatlan park esetében egyetlen bölcs megoldás létezik: nem reklámozzuk, senkit nem küldünk oda, s még csak nem is beszélünk róla. Ám végül arra jutottam, hogy makacsul bízom az Olvasat olvasótáborában, és előállok a titokkal.

A színhely a Nagyatádtól keletre fekvő Petesmalom, amelynek javára vált, hogy távol van tőle a technikai civilizáció. A horvát határ közelében találjuk, Mike és Lábod falvak között. Az alsórendű közúton egy tábla adja tudtunkra, hol forduljunk a két kilométer hosszúságú erdei földútra, amely gépkocsival csak zötykölődve járható. Én persze kerékpárral érkeztem, Nagyatádtól tekerve, majd a földút süppedős homokjában a két kicsi kezemmel tolva a járgányt. Lesújtó véleménnyel vagyok mindazokról, akik autóban ülve „kirándulnak” az erdőben, fölverik a port, pöfögik a benzingőzt a fákra, csak mert lusták madárdalban huszonöt percet sétálni. (Amikor pedig a földút végén kikászálódnak a légkondicionált kocsiból, és hajlandók száz métert gyalogolni, kampányszerűen kattintanak néhány fényképet, s feltöltik a közösségi médiás felületükre, azzal a megjegyzéssel: „Ma itt kirándulok, mert imádom a természetet!” Azután tízpercenként ellenőrzik, hányan lájkolták a fotóikat…)

Ezen a tizennégy tóból álló, mesés területen működik az ország egyetlen vidraparkja. A hazánk különböző pontjain talált sérült vidrákat itt gyógyítják meg, az elárvult vidrakölyköket itt nevelik fel, majd vadítják vissza, hogy végül szabadon engedjék őket. Hazánk európai vidranagyhatalom, a Balaton és a Dráva között húzódó ökológiai hálózat pedig valóságos paradicsom a vidrák számára. Búvóhelyet, élelmet talál itt ez a menyétféle ragadozó, amely mára szinte teljesen eltűnt Nyugat-Európából. A petesmalmi tórendszert 1993-ban vásárolta meg a Somogy Természetvédelmi Szervezet, kimondottan természetvédelmi céllal. Szakemberei kidolgoztak egy területkezelési módszert, amely a vidra mellett a vízhez kötődő többi faj élőhelyét és táplálékát is biztosítja. Ennek köszönhetően olyan ritka állatok is megtalálhatók itt, mint a fekete gólya. Az erdei tavas területek élővilágát bemutató vidrapark 1998-ban nyílt meg. A tavacskák között tanösvényeket alakítottak ki megfigyelőkunyhókkal, ahonnan kártétel nélkül tanulmányozhatjuk a környék növényeit, madárvilágát, mozgalmas életét.

Most, augusztus derekán immár harmadszor jártam itt, és megint maradandó élményekkel gazdagodtam, a kétóránkénti vidraetetésen túl is. („Mi a francot lehet itt egy órán keresztül csinálni?” – kérdezte egy intelligens apuka a két gyereküket terelgető feleségétől, amikor a parkőrtől megtudták, hogy a következő etetés hatvan perc múlva lesz. Méltatlankodva beültek a kocsijukba, és az erdőn át elhajtottak.) A bejárat melletti pici tóban lakó két ifjú vidra, Boni és Tomi vízparti ebédelését, illetve két uzsonnáját szinte karnyújtásnyi távolságból nézhetjük végig: minden étkezésnél belakmároznak fejenként hat-nyolc élőhalat, fejtől a hátsó uszonyig haladva, meglehetős gyorsasággal. Mindeközben ápolójuk részletesen, hangulatosan beszél a történetükről, szokásaikról. A vidrák anyagcseréje nagyon gyors, ezért kiváló étvágyuk van. E csattogva, cserregve, csipogva társalgó jószágokon kívül a park dolgozói számos más állatról is gondoskodnak, például a szomszéd kifutóban lakó, sérült szárnyuk miatt végleg röpképtelen gólyákról.

A fönti fényképen nézelődő vidra, Aladár ma már nem található a helyszínen – jómagam kaptam lencsevégre az első, 2012-ben tett petesmalmi látogatásom során. Annak idején mentett kölyökként került a parkba, anyját elgázolta egy gépkocsi. Petesmalom a fennmaradás, a nyugalom szigete – de ez maradjon titok, ne mondják el senkinek…

Zsille Gábor