Néhány évvel ezelőtt történt, hogy az ELTE egyik megbecsült professzora az Egyesült Államokba távozott, vendégtanárnak. Pesti diákjai elhatározták, hogy búcsúztatásán személyre szóló ajándékokkal kedveskednek neki. Mivel egy megszállott Shakespeare-kutatóról van szó, az egyik hallgató úgy döntött: meglepetésként beszerez egy William Shakespeare nevére és arcképével kiállított BKV-bérletet.

A tettek mezejére lépett. Egy lexikonból pengével kimetszette Shakespeare megfelelő méretű arcképét –tudják, azt a nagyon közismertet, amelyiken a mester spanyol stílusú habos gallérban feszít. Majd a Deák téri metróállomás pénztárához ment, betolta az arcképet a koszos nyíláson, és kért egy havibérletet. Az ötven év körüli pénztárosnő alaposan megnézte Shakespeare ábrázatát, egybevetette a pult előtt álló diákéval, végül morcosan közölte:

– A bérletet nem állítom ki, mert ezen a fotón (!) valaki más látható.

– Na jó, de ugye ismeri a képen látható személyt? –érdeklődött a bátor diák.

– Nem, nem ismerem, és nem is akarom megismerni!

– De hát ez William Shakespeare. Tudja, az a híres angol pasas…

A BKV-s amazon felcsattant:

– Nem tudom, hogy kicsoda ez a maga külföldije, és nem is érdekel, mert biztosan valami törvénytelen, és bajom lesz belőle!

Így történt, hogy a népszerű tanár Shakespeare BKV-bérlete nélkül utazott el az Egyesült Államokba.

*

Van itt más is: időről időre eszembe jut az a lóvá tett dán nő, 1994 februárjából. (Akkoriban még ifjú voltam és bohó.) Magyar pedagógushallgatók egy csoportjával két hetet töltöttem Dániában, azzal a céllal, hogy tanulmányozzuk az ottani oktatási rendszert. Főhadiszállásunk a kies Svendborg városkában volt, ahol a jellegtelen házsorok útvesztőjében a helyi nácik által szórófestékezett horogkeresztek alapján tájékozódtunk. Két győri főiskolás lánnyal nem hivatalos, baráti látogatást tettem az egyik kocsmában, ahol a törzsvendégek közül felfigyelt ránk egy középkorú helybéli nő. Pokolian unatkozhatott, mert mellénk ült, és angolul beszélgetést kezdeményezett. Mi voltunk számára a nap (a hét?, a hónap?) eseménye. Engem elkapott az átutazó idegenek könnyelmű pimaszsága, a „nincs mit veszítenünk” érzése, és már nem volt megállás. A két győri lányt Lajos és Géza néven mutattam be, majd a mellkasomra bökve közöltem: Gizi. A dán nő mindezt készségesen elhitte, és akkor is komolyan bólogatott, amikor elárultam neki a lányok foglalkozását: kamionsofőr és asztronauta. Magamról elmondtam, hogy hosszú évekig néger kosárlabdázó voltam, ám egy súlyos térdsérülés miatt munkanélküli szimfonikus karmester lettem. Két társnőm remek cinkosnak bizonyult, és egymásra licitálva ontottuk a legképtelenebb ökörségeket. Például előadtuk, hogy Magyarországon a különleges földrajzi szélesség miatt vízszintesen esnek a hulló csillagok, és a magyar gyártású gépkocsikban a középső ülésnél van a kormány. A dán nő érdeklődve hallgatott, újabb és újabb kérdéseket tett fel. Láthatóan örült, hogy ilyen részletesen megismerhette egy távoli kis ország kultúráját.

Sokáig úgy véltem, ez jó hecc volt és egészen ártatlan. Ám mostanság, huszonnégy év elteltével elő-elővesz az aggodalom. Lehet, hogy tévedtem, és mégis volt mit veszítenünk? Ha a svendborgi nő még nem döbbent volna rá a szélhámosságunkra, majd rádöbben ezután, hiszen előbb vagy utóbb minden turpisság lelepleződik. Legkésőbb a túlvilágon, színről színre… Igazán rémes lesz úgy belépni a mennyországba, hogy teljes frászban kell bujkálnom a dán áldozatom elől.

Zsille Gábor