Kedves Főszerkesztő úr!

Azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy szerkesztői fizetésem mostantól egészítsd ki veszélyességi pótlékkal. Tudom, a szépirodalmi életben ez nem megszokott, ám kérésemet néhány konkrét példával is alátámaszthatom.

2014 óta gondozom nagy lelkesedéssel szeretett folyóiratunk, a Nemzeti Diárium versrovatát, és az öt esztendő alatt számos tapasztalattal gazdagodtam. Más lapoknál dolgozó vers- és prózaszerkesztő kollégáimmal beszélgetve időről időre megállapítjuk, hogy lírát szerkeszteni zaklatottabb tevékenység, mint novellákat vagy regényrészleteket – és ennek alapvető oka a költők magatartása. Határozottan úgy fest, hogy lírikusaink többet megengednek maguknak, mint az írók, mondhatni apokaliptikusabb hangulatban vannak.

A jó szándékú műkedvelők jelentős mennyiségben érkező kézirataival nincs gond, ez munkánk elkerülhetetlen része – bár a gyönge művek futószalagon olvasása vajmi kevéssé inspiráló és sok alkotó energiát felemészt. Annál bántóbbak, sőt veszélyesebbek az időről időre felbukkanó őrültek. (E szót természetesen nem szakszerű orvosi diagnózisként, hanem csak hétköznapi értelemben használom.) Például az az idősebb asszony, aki egy téli napon beállított szerkesztőségünkbe, kezében a műveit tartalmazó sötétkék mappával, és engem keresett. Szerencsére nem voltam jelen. Kolléganőm felajánlotta, hogy ad neki papírt, tollat, írja fel az adatait, úgy hagyja ott a verseit. A rejtélyes látogató ezt határozottan visszautasította. Konok tekintettel lerakta az asztalra a mappát, kabátja zsebéből előhúzott egy legalább negyven centi hosszúságú ollót (szabókellék lehetett), és a hegyével mélyen belekaristolta a kék fedőlapba a nevem. A végére még pontot is vájt, jó mélyet, kéjjel ide-oda forgatva az ollót, mintha képzeletben az én bölcsészmód petyhüdt hasfalamat fúrná át, amennyiben merészelem visszautasítani. (Az ügy ennyiben maradt, ugyanis a végzet asszonya semmilyen elérhetőségét nem adta meg, és többé nem jelentkezett. A vésett mappát hónapokig riadtan őriztem szerkesztőségi polcomon.)

Az őrültek jól fejlett példánya Zümmögi Sándor, aki egy tavalyi irodalmi rendezvényünk után bukkant fel. Közlés céljából elküldte nekem legújabb művét, amelyet terjedelmes kísérőlevelében Thomas Stearns Eliot-i misztikus alkotásként jellemzett, egyszersmind leszögezte, hogy az ókelta utalások közé néhány szubtrópusi vallási elemet is beépített. Kijelentette, hogy hajlandó megalkudni velem a verséért járó honorárium összegéről – de szerényen jelezte, hogy eme művét rendkívül sokra tartja, tehát nem lesz olcsó… Nem csoda, hogy felajzottan vettem kézbe az Alkotást, az évtized Remekművét, melynek címe Cső- s Csámbor Királyfi, és e sorokkal indul:

Cseng a csüngő cangacsengő, csámcsog sárgán egy kis sárkány,
nyiszeg-nyaszog (transzponálódik) árván várván a márvány,
mert sellők és süllők kooperáltak a tavacska ravaszka haván.

Máris éreztem, hogy nagy a baj, ám két szakasszal lejjebb következnek a Thomas Stearns Eliotnak tulajdonított, Zümmögi-mód megbolondított misztikus elemek:

minden sarkon vár egy patron, minden csapon ül egy csatom,
három német, kilenc angol minden sarkon elbitangol,
míg szánkázott és szikrázott az Ego és az Alter a mély és a máj
szintézisében – jaj de hű, ja de hő, bong a gang és leng a gong,
gongi, gongi, giling-gong!

Kedves Főszerkesztő úr, azt hiszem, máris kellően alátámasztottam, miért indokolt a fizetésem mellé veszélyességi pótlékot is folyósítani. Ha esetleg még haboznál, nyomatékul megemlítem a profinak mondott költők apokaliptikus vadulásának első számú terepét: évente megjelenő kiadványunkat, a szintén általam szerkesztett Tizenkét hónap lírája című antológiát. E vadulás részleteivel most nem hozakodom elő – címszavakban csak annyit, hogy egyes költők részéről az antológiába kerülésért vívott harc fegyvertára a nemi szervem letépésével fenyegetőzéstől az öngyilkossággal zsarolásig terjed.

Láthatod, Főszerkesztő úr, ennek a fele se tréfa. Előre is köszönöm válaszod:

Zsille Gábor