A hetvenes években történt, hogy Weöres Sándor értesítést kapott: gyermekkorának helyszíne, Csönge község díszpolgári címet adományoz neki, ez alkalomból szeretettel várják, jelenlétére feltétlenül számítanak. Weörest roppantul meghatotta ez a gesztus, lelkesen készült az ünnepségre: köszönőbeszédet fogalmazott, összekészített egy könyvcsomagot a megjelent műveiből, és elképzelte, ahogy feldíszített lovaskocsin viszik végig a csöngei utcákon az egykori apai birtokra, ahol gyerekkorát töltötte…

Felvirradt a nagy nap, és Weöres feleségével, Károlyi Amyval hajnalban elindult Budáról, a Muraközi utcából a celldömölki járás apró falujába. Saját költségen vonattal és átszállással több mint négy órán keresztül utaztak, de az ünnep izgalma, a meghatottság minden kellemetlenséget ellensúlyozott. Végül megérkeztek. A községházán a helyi tanácselnök elvtárs fogadta őket, és egy gyors kávézás után bementek a szerény méretű terembe. A költő házaspárnak hátul, a falnál kellett helyet foglalnia – a középen összetolt asztalok körül a tanácstagok ültek. Weöresék döbbenten észlelték, hogy nem a várva várt ünnepség vette kezdetét, hanem egy szokványos tanácsülés. Az elnök elvtárs szenvtelen hangon ismertette az első napirendi pontot, amelyet a tagok alaposan megvitattak. Majd következett a második, a harmadik, a negyedik téma. A Ságvári utca útburkolatának ügye után az elnök gépiesen felolvasta az írógépelt lapról: „Ötödik napirendi pont: Weöres elvtárs díszpolgárrá avatása. Ki van mellette?” Az összes tanácstag feltette a kezét. Az elnök nyugtázta: „Egyöntetű igennel megszavazva. Hatodik napirendi pont: a téesz gépállomásának felújítása”… És így tovább, még vagy harminc percig. Az ülés berekesztése után Weöres alázatosan érdeklődött az ebéd és az érdemi ünnepség felől, mire a tanácselnök azt felelte: „Ennyi volt az ünnepség. Köszönjük, hogy eljöttek. A hivatalos értesítést el fogjuk küldeni postán.” Akkor a díszpolgárrá avanzsált költő és neje elindult haza, Budapestre, saját költségen több mint négy órán át zötykölődve.

Ez a történet arról a megállapításról jutott eszembe, hogy nem érdemes részt venni verspályázatokon. Tudom, hogy ez így mellbevágó, de meg tudom indokolni. Ugyanis jó néhány variációs lehetőség van arra, hogy mi történik, ha mégis részt veszünk egy költészeti pályázaton – és sajnos mindegyik a távolmaradás mellett szól. Az lesz a legjobb, ha ezt a kényes kérdéskört személyes tapasztalatokkal világítom meg.

Első variáció: egy helyi jellegű irodalombarát társaság országos, nem jeligés pályázatán veszek részt (tehát saját névvel), és fődíjat nyerek.

1998-ban beneveztem a Helyi Tollforgatók Köre által meghirdetett lírai versengésre. (A Hely egy Tolna megyei kisváros.) Nyolc-tíz verset kellett beküldenem; a kiírás szerint a zsűri elnöke Lázár Ervin volt, és a díjazottak értékes jutalomra számíthattak. Hetekkel később postán értesítettek, hogy első helyezett lettem, szeretettel várnak a díjátadó ünnepségre, jelenlétemre feltétlenül számítanak. Ez volt életem első irodalmi elismerése, roppantul meghatódtam. Köszönőbeszédet fogalmaztam, és elképzeltem, hogy a díj átvételekor kezet foghatok Lázár Ervinnel…

Felvirradt a nagy nap, és hajnalban elindultam Budáról a Dél-Dunántúlra. Saját költségen három és fél órán keresztül utaztam, de az ünnep izgalma, a meghatottság minden kellemetlenséget ellensúlyozott. Végül megérkeztem. Kávézás nélkül bementünk egy szerény méretű terembe, ahol nyolc-tíz helyi tollforgató ült. Lázár Ervin nem volt jelen. Az irodalmi kör harmincöt év körüli elnöke átnyújtott nekem egy védő- vagy díszmappa nélküli, csupasz A4-es oklevelet. Köszönőbeszédet nem tarthattam, és egyetlen versem felolvasására sem kértek. A második és a harmadik helyezett nem vállalta az utazást, őket távollétükben díjazták. Bármiféle pénzdíj vagy értékes jutalom szóba sem került, de még útiköltséget sem térítettek. Az egész esemény legfeljebb tizenöt percig tartott, végül az elnök azt mondta: „Most mindenki menjen el ebédelni, de pontban egykor jöjjünk vissza, mert akkor majd folytatódik az ünnepség.”

Egy utcai büfében vettem egy félig kiszáradt szendvicset, és másfél órán át várakoztam. Pontban egykor az elnök és felesége babakocsit tolva beléptek a szerény terembe – és az ünnepség folytatása az volt, hogy az elnök öt percben bemutatta a frissen megjelent saját könyvét. 13 óra 5 perckor széttárt karral bejelentette: „A nap további részében szabadprogram.” Én pedig busszal, átszállásokkal elindultam haza, saját költségen három és fél órán át zötykölődve, hátizsákomban az oklevéllel, amely védőmappa híján jól összegyűrődött.

(A további variációkról legközelebb.)

Zsille Gábor