A faluban, ahol hatéves koromban éltem, nem sok minden történt akkoriban. De ami mégis, arra jól odafigyeltünk.

Egy december eleji napon például, emlékszem, nagy zsibongás volt az iskolában, különösen a tanítási idő vége felé. Éreztem, hogy nem vagyok teljesen a része, mert előre megbeszélt dolgokról, templomról, ünnepségről sugdolóztak az osztálytársaim, de azért megkérdeztem: hová is készülnek ilyen izgalommal? Azonnal és lelkesen mesélték, hogy idén karácsonykor a templomban az elsősök mondhatnak verset, és a pap bácsi ma osztja ki a megtanulandó szakaszokat. De hát ne csak kérdezősködjek, menjek velük, nem lesz semmi gond, biztos én is kaphatok verset, és meglátom majd, milyen szép lesz szenteste a műsor. Még ma is fel tudom idézni azt a jóleső bizsergést, amit a lehetőség elindított bennem: elképzeltem, hogy a templomban is lesz fenyő, körülálljuk, együtt ünnepel az egész falu. De ami még ennél is közelebbi és szívmelengetőbb volt: együtt indulunk egy titkos útra, verseket kapunk, és szinte egész hónapban dédelgethetjük magunkban őket. A parókiára érve a társaim otthonosan beözönlöttek egy ajtón, s nem tévedtek, a pap bácsi már várta is őket. Amikor engem meglátott, csak egy pillanatnyi meglepődés jelent meg az arcán. Teljes nyugalommal az én kezembe is osztott egy papírlapot, aztán kedélyesen útra eresztett bennünket. Meg sem bírtam várni, hogy Anyukám munkaideje lejárjon, láttam, hogy a váróteremben éppen nem ül senki, hát bekopogtam a rendelőajtón a nagy hírrel. Ahogy a gépelt lapot széthajtogattam, Anyukám arca falfehérré vált. Nincs semmi baj, mondta, és megölelt. Szépen visszaviszed, és megmondod, hogy félreértés volt, te nem ehhez a felekezethez tartozol. Nem tagadom, elmorzsolgattam pár könnycseppet, amíg visszabaktattam a Szoroson a paplakhoz. A pap bácsi megint csak egyetlen pillanatra hökkent meg, aztán visszavette az ívet, és megnyugtatott, hogy érti, jól van, máskor is szívesen lát a templomban. Azért még később is forgott bennem az értetlenség, mi az egyáltalán, hogy felekezet, miért nem mehetek én is a társaimmal.

Láttam, Mamát is felzaklatta a dolog, de azért igyekezett megnyugtatni. Majd később, más templomban mondasz verset, ennyi az egész. De pár nap múlva meghallottam, ahogy az egyik rokonának panaszolja az esetet. A másik néni hangja maradt meg: „Szegény doktornő, hát érthető. Hogyne hallgatná meg a gyermekét! De ezek a kommunisták el is vernék rajta a port, az biztos.” Ez a porverés-dolog még bizonytalanabbá tett, hiszen tudtam, hogy mennyire igényes a ruháira, de végül belenyugodtam.

Mamával elég gyakran jártunk istentiszteletre, és a vásárhelyi mama is mindig betért imádkozni, ha nyitott templomot látott. Utóbbira rá is kérdeztem egyszer: és az nem baj, ha nem a mi templomunk? Azt mondta, mindegyik a mi templomunk, ahol jó szándékkal imádkozunk. Isten otthon van mindenhol.

Az csak utólag tűnt fel, hogy a falu értelmiségét nemigen lehetett látni vasárnaponként a templomban. Az is, hogy a szüleimmel más faluba jártunk istentiszteletre. Ahol nem voltunk szem előtt. Az meg már egészen későn állt össze, hogy nem a felekezetemmel volt a baj, nem is az én templomba járásommal, hanem azzal, hogy ha azon az ünnepen verset mondtam volna, a szüleim nem tehették volna meg, hogy nem jönnek el. És abban az időben sokat számított, hogy az értelmiség milyen példával járt elöl. A mindent felügyelő párt szerint az ilyesmi felesleges hókuszpókusznak számított, mégis annyira félt tőle, hogy képes volt embereket fenyegetettségben tartani miatta.

Érdekes, amikor a Parancsolatok című kötetem megjelent, nem jutott eszembe ez a történet, de valóságos boldogsággal töltött el, hogy egy lelkész-kritikus, Nagygéci Kovács József mutatta be először a könyvet, és hogy jó néhány, különböző vallási közösség meghívta a megzenésített változatot később is.

Idén nyáron pedig Zorkóczy Zenóbia színésznő készített egy erdélyi istenes versekből álló műsort, ahová az én szövegeimből is válogatott. Láttam, hogy az első bemutatókat kis, székelyföldi falvak templomaiba tervezte. Biztosan megvolt rá az oka, hogy miért pont oda. Az első ilyen vasárnapon erősen odagondoltam, hogy talán épp most hangzik el valamelyik versem. És a művésznő épp most szolgáltat igazságot egy nyolcvanas évekbeli zavarodott kisiskolásnak.

Farkas Wellmann Éva