Verset írok, mert

Kassák Lajos Szigligeten, az alkotóház (Esterházy-kastély) teraszán, 1965-ben. (Forrás: Fortepan / Hunyady József)

Állandóan visszatérő önfrusztráló témám volt sokáig, hogy miért nem vagyok költő: írtam is erről egy viccesnek és főleg önironikusnak szánt dolgozatot. Benne van, hogyan éreztem magam költőnek pár percig a Koppány utcai Tescóban. (Vajon a névegyezés véletlen volna? Természetesen aligha!)

De ezzel nem oldódott meg a probléma: tessék, költőként indultam, mint minden rendes introvertált kamasz, aztán, megint tessék, az irodalom szélviharai a prózacirkálás rögös jégtömbjére sodortak, s ott halászok fókára azóta is jegesmedve-, rosszabb napokon eszkimómód. Igen ám, de akit valaha költőnek habart meg a Jóisten, az mind dolgozhat prózával amennyit akar, egyszer bizony csak visszatér a Parnasszus ormára, na jó, tövébe, egy huzatos sátorban meghúzódva, azonmód.

Így jártam én is.

Van egy jegyzetfüzetem, amit a telefonomban hordok, és oda feljegyzek minden ötletet, ami átfut a fejemen, mert én sem lopom a témát, kérem, hanem kagylóként igazgyöngy-izzadozom, és ez azokban az időkben, mikor hetente témát kell találni, és az ember már törődött, öregecskedő muki, és legszívesebben egész nap koktéllal a kezében egy nyugágyon heverészne egy medence partján, mely medencében női hölgyek aerobikoznak szakmányban… szóval ezekben az időkben nem olyan könnyű folyton új meg új témát kieszelni! No és ebben a jegyzetfüzetben évek óta lapultak bizonyos novellatémák, amelyek sehogy nem akartak novellaformába öntődni. Én esküszöm, megpróbáltam, de mindig giccs lett belőle, meg ilyen erőtlen semmiség, amit magam sem olvastam szívesen.

Hát igen nagy gondban voltam. Hogy itt ez a sok drága téma, nagy nehezen kieszelve, és akkor tessék, nem tudok belőlük rendes pénzkereső novellát írni, hanem csak vannak, maszatolnak és foglalják a tárolókapacitást. Jól felmérgelődtem, bizonyisten.

Úgyhogy tavaly ősszel, midőn Szigligeten voltam rendes éves alkotói fortnightomon, hogy az új, több mint egymillió leütést számláló prózakötetemet kiadásra előkészítsem, egyik reggel gondoltam egyet, és mivel az agyam már egyébként is kiégett a hülye prózáktól, elővettem ezt a tengersok ötletet, és azonmód szabadverssé kovácsoltam őket.

Komolyan mondom, egyetlen hajnalnyi idő alatt írtam vagy negyvenet, amit lehet, hogy Önök túlzásnak éreznek, de ne feledjük, ezek a versezeti lélektényezők bő negyven éve gyűltek bennem, utoljára ötéves koromban írván ilyen önfeledt boldogságban verset. Csodálatos délelőtt volt. Egyszerűen jöttek egymás után a versek, néha még rímeltem is, de a legszebb az volt az egészben, hogy azok az ötletmorzsák, amelyek nem bírtak el egy novellányi röptöt, vagy hamisan csengőbongó prózai míveket eredményeztek, versben úgy működtek, mint a hájderménkű. Olyan könnyedén jöttek a szövegek, hogy szinte áradtak… nagyon patent érzés volt, lazán kódoltam bele önmagukon túlmutató jelentéseket és jelentőségeket, kacsintottam ki, álltam meg hirtelen és ízlésesen a kimondás előtti pillanatban, hogy a kimondásban rejlő felfedezési gyönyör örömét meghagyjam az olvasónak… egyszer ugyan belém nyilallt, hogy mi van akkor, ha ezentúl minden novellaötletemet versbe kell szednem, de gyorsan írtam egy novellát, és láttam, megy az is, ha olyan a téma, hogy novellát kér(jen). És boldog voltam, felhőtlenül boldog!

Azért persze én voltam a leginkább meglepve, ami nem is csoda, tekintve, hogy egyedül voltam a szobákban – ebédnél ugyan megmutattam a felszolgáló hölgyeknek néhányat, de ők udvariasan mosolyogtak, mert hát biztosan jó sok költőt láttak már, akik ott mutogatták… a verseiket nekik folyton, és még folyvást is.

Verset írni, jöttem rá legott, talán a legnagyobb szabadság nekem.

Persze, ritkán írom formában, inkább szabadon áramló sorok ezek, versszerűen tördelt benyomások, villanások, történések, olyasmik, amiknek nem találok hagyományos prózaműnemi hordozórakétát. Miközben egymás után írtam őket, végig azon töprengtem, miért nem csináltam ezt eddig (?!?!): hiszen tollra és papírra azért éppenséggel mindig futotta, egyéb meg nem kell hozzá. Aztán arra jutottam, eddig kellett érnie a dolognak, hogy most ilyen mennyiségben tudjon áradni és jóbormód fejbe vágni. Aztán hagytam a fenébe az öngyötrést, élveztem a versírást, mert ki tudja, mikor írok még… Mert nem mondom, azóta is sikerült párszor, de korántsem olyan áradó bőségben, és az elme helyzetbe hozása is ütközik kisebb nehézségekbe. De még mindig nagyon jó. Örülök, hogy verselhetek.

Haklik Norbert mondta első könyvének (A Mennybemeneteli Iroda és más történetek. Kertek 2000 Kiadó, Budapest, 1998.) hátlapján, hogy: „Történeteket írok, mert lehet”. Ezt a mondatot sokáig nem értettem, volt olyan, hogy néha még kuncogtunk is rajta a barátaimmal: nicsak, hát miféle evidenciát mond itt a mesterkolléga, hiszen még szép, hogy lehet… hogy ne lehetne lehetni, kéremszépen?! De én mindvégig éreztem, hogy van ebben a mondatban valami mély bölcsesség, és csak a kulcs, az én kulcsom hiányzik hozzá. Aztán itt, most, a versírás kapcsán végre megértettem (azt hiszem legalábbis), mit jelent, vagy ha nem is, a magam számára mégiscsak igen: verset írnom, nekem, sok prózakönyvvel a hátam mögött – lehet. És ha lehet, akkor lehet, sőt, ha lehet, akkor kell is. Verset írnom kell, mert lehet… és/mert jó. Akkor meg miért ne? Itt volt mindig a lehetősége, csak valamikor hatéves koromban mélyre ástam magamba, és csupán mostanra hajtott ki. De most jó, most nagyon jó. Verset írok, mert lehet. Hogy milyeneket, megítéli az olvasó. (Vannak persze kollégák, akiknek még nem mertem megmutatni őket… de ragrímet soha nem tolok!) Most egyelőre azonban az író – nono: a költő! – szólt: keziccsókolom.

Nagy Koppány Zsolt