Nemrég Székesfehérvárra hívtak verses irodalmi estet tartani a talányos nevű Igézőbe. A történelmi Belváros Fő utcájában található elvarázsolt hely joggal viselheti az Igéző nevet: olyan, mint egy hangulatos kuckó, amely színház is, közösségi tér is kicsiknek, nagyoknak.
Az év addigi talán leghidegebb napját írjuk, csípős, februári szél fúj, mégis muszáj megnézni a Bory-várat útközben, amelyet egy romantikus lelkű építész, Bory Jenő épített magának és feleségének a múlt század első felében, több évtized állhatatos munkájával. A vár téli álmát alussza, bemenni nem lehet, azért kívülről csak megnézzük: a karcos hidegben is jó bámészkodni a tornyos-bornyos játékvilágra, amely olyan, mintha egy mesekönyv egyik háromdimenziós lapja lenne.
Onnan egyből a Fő utcára tartunk, letesszük a kocsit, és besétálunk az Igézőhöz. Néhány méter csak, mégis évszázadokat utazunk közben a történelemben. A színházban kedves hölgy fogad parányi kutyával az ölében. Aznap hozta ki egy menhelyről, ölelgeti, mint egy (szőrös) kincset. Kezdem szürreálisan érezni magam, de tetszik, amit látok. Színes falak, óriásbábok, régi zongora, kézműves képek a falon, a becsületkassza tetején egy hatalmas plüssállat ül, régi karosszékek, szép formájú teáscsészék, mesélés a kirakatban − mind olyan ötlet, amellyel szívesen találkozik az ember. Bejáratott hely, bizakodva várom a kezdést, bár tudom, irodalommal „házalni” nem egyszerű feladat.
Az est szervezője mindent megtett, hogy jól sikerüljön a fellépés: volt plakát, meghívó, helyi tévé, mégis kevesen szánták rá magukat, hogy eljöjjenek. Találgattuk, ennek a szombati nap lehet-e az oka, vagy az, hogy annyi a kulturális rendezvény, hogy lassan közönyösek lesznek az emberek, ebben a hidegben inkább otthon maradnak, kávéjukat szürcsölgetik, és a laptopjuk mellett nézegetik a befagyott Balatonról készült képeket.
Az író nem hord csörgősipkát, koboldruhát, nincsenek tündérszárnyai (bár tulajdonképpen mindegyiket hordja, de csak az veszi észre mindezt, aki nagyon figyelmesen hallgatja őt). Vajon hogyan tudja behívni, becsalogatni a betűk világába azt, akikhez beszélni szeretne úgy, hogy nem ad külső képeket, nincs mit nézni, csak hallgatni lehet őt − s elképzelni, amit a színpadon ülő megidéz neki. Szeretjük-e használni, megdolgoztatni a fantáziánkat a készen kapott képek világában? Fel tudjuk-e venni a versenyt ebben a színes-szagos, érzékeinkre ható óriáskirakatban, ahol minden áru, tulajdonképpen az író is?
Az est után, miközben hazafelé utazunk, a Bory-várra gondolok újra. Az építészre, aki fütyült az éppen uralkodó építkezési szokásokra, a célszerűségre és a trendekre, s majd’ negyven éven keresztül a saját várát építgette − saját örömére. Valahogy így van ez az irodalommal is. Írjuk a betűinket, építjük belőlük a várunkat újra és újra, porrá őrölt önmagunkat is belekeverve a cementbe, hátha majd egyszer valaki egy karcos, hideg februári reggelen megáll mellettük (vagy leül melléjük), rácsodálkozik, és megpróbálja elképzelni, hogy milyenek is voltunk…

Mirtse Zsuzsa