Még jórészt offline huszonéveim alatt gyakran hallottam ellenkező nemű kollégáktól, hogy majd verssel vagy kötettel elcsábítják ezt vagy azt a kiszemelt hölgyet. Már akkor is viccesnek gondoltam a módszert, sokkal inkább jól hangzó fordulatnak, mint lehetőségnek, az meg végképp eszembe sem jutott, hogy magam így próbáljak férfitársra találni. Következésképp az eredményre, statisztikákra sem voltam kíváncsi; önfeledt évtizedeket éltem meg ebben a derűs érdektelenségben.

És most sem arról akarok beszámolni, hogy a verseknek köszönhetően véletlenül mégis beestek óvatos vagy arrogáns jelentkezők, de még arról sem, hogy a közösségi média megjelenése óta hány furcsa zaklatóval lepett meg a sorsom. (Egyszer talán típusokba sorolom őket a kedves olvasó szórakoztatására.)

Nemrég egy színházi fesztivál egyik kései előadásáról indultam haza, kivételesen egyedül, a szállásomra, amikor egy sietős léptű fiatalember szólított meg. Nem volt időm csodálkozni vagy megijedni, mert rögtön kérdésekkel bombázott az imént látott produkcióval kapcsolatban. Aztán egy eléggé meglepő témával rukkolt elő: na és hogy viszonyulok a versekhez? Zavaromban kicsit el is nevettem magam, még az az önhitt gondolat is felmerült bennem, hogy esetleg ismer, de persze szó sem volt ilyesmiről, a kérdező nem várt választ. Szavalni kezdett inkább, a szerelem tengerének a hullámvölgyeiről, ha jól emlékszem. Majd elismerést várva rám nézett, és a hökkent arckifejezésemet sikernek ítélve, diadalmasan kijelentette: költő vagyok. Meglepetésemben rávágtam, hogy: én is… afféle – amire viszont már ő kezdett nevetni, hogy ez jó vicc, ilyet még nem is mondtak neki eddig. Akkorra már mellém is szegődött, mesélni kezdett magáról, több kötetnyi kéziratáról és fordulatos életéről. Ezekben a versekben – mondta – harmincévnyi tapasztalat van. Maga meglehet már harminchat – de nincs baj! Éppenséggel van baj, válaszoltam, egyfelől, hogy negyvenöt… Másfelől meg… – akartam folytatni, de aztán inkább lemondóan, búcsúzásra készülve elmosolyodtam. A mosoly szándékaim szerint a helyzet abszurditásának szólt, őt mégis felzaklathatta, mert a következő pillanatban, minden bevezetés nélkül, lerántotta magáról az ingét. Még meg is kérdezte: ez azért ugye nem semmi? A költőnek kétségkívül meglehetősen kigyúrt volt a felsőteste, ám ekkorra már kicsit bántam, hogy nem a szerelemtengeren való hánykolódásról szóló poémát hallgattam meg inkább teljes terjedelemben. Főleg, mert akkor már időszerű volt lefordulnom az egyik kevésbé kivilágított mellékutcára. Lassítottam is a lépteimen, kicsit riadtan, ő meg továbbsietett. Néhány lépés után megállt, visszanézett, és visszautalva az életkorral kapcsolatos dialógusunkra, bevitte a kegyelemdöfést: még mindig jól tartja magát! Elköszöntem, ő pedig ment tovább az úton, és hangosan folytatta az élettörténetét.

Miután, már a szállás védelmében, felidéztem a történetet, megállapítottam: ez a módszer, nos, létezik. Igaz, jobb lett volna valamikor a másik oldalról kipróbálni, de a bizonyosság, az bizonyosság.

Eszembe jutott az is, hogy nemrég megkérdeztem néhány fiatal költőtől, hogy miért vonzó számukra a pálya. Csupa hagyományos, nemes szempontot soroltak. És a versekkel csajozás, vágtam közbe, nem fordult meg a fejetekben? Szívből nevettek, és azt felelték: nem, miért, ilyen is van?

Farkas Wellmann Éva