Ötszáz esztendővel ezelőtt, 1521. augusztus 13-án a spanyol konkvisztádorok Hernán Cortés kasztíliai kalandor és aranycsodáló vezetésével letaglózták Tenochtitlant, a virágzó Azték Birodalom vízre épített fővárosát, s ezzel Amerika földjén a spanyol dráma legvéresebb karneváli korszaka teljesedett be.

A nyughatatlan és álmodozó Cortés hajói II. Moctezuma azték király despotikus uralkodása idején – a már meghódított Kubából elindulva –, először 1519 tavaszán vetettek horgonyt a Yucatán-félszigeten, ahol a merész felfedező hamarosan megalapította Veracruz (Igaz kereszt) városát az arany és a mit sem érő üveggolyók cserenyelvén értekezve. Márpedig ezt azzal a céllal tette, hogy fokozatosan térdre és keresztény hitre kényszerítse az őslakosságot, majd Új-Spanyolország néven gyarmattá változtassa az egykor virágzó Maja birodalom kincsekben gazdag földjét. Vér, arany, élet és halál lett a főszereplő, mihelyt tizenegy hajón a vasruhás hódítók vértes lovakkal, ágyúkkal, tüzet okádó muskétákkal és számszeríjakkal berobbantak félmeztelen emberek között egy többfelvonásos történelmi dráma színpadára, ahol a fortély és a cseles csalás lett minden eredményesség fedezete. Európa eközben az óceán túlpartján toporogva várta, áhította, követelte a kincsekkel megtömött karavellák és karakkok érkezését. Cortés álmai sikeresen megvalósultak. Spanyolország majd csak jóval később, kereken háromszáz év elmúltával, 1821-ben ismerte el a leigázott spanyol területek függetlenségét Mexikónéven, zöld-fehér-piros színű zászlaján karmaiban kígyót tartó sas jelképével, majd újabb két esztendő elmúltán szövetségi köztársaságként is. Ámde addig még kegyetlenül nagyot kaszált a történelem.

Bármilyen fejlett is volt az azték társadalom spirituális világképe bámulatos hieroglif írásával, káprázatos naptár- és csillagászati rendszerével, a sárgaarany tündöklése mellett megvillant a történelem fekete foltjaiban feltörő vörös hemoglobin színe is, artériákból patakzott a hidegvérrel megnyúzott emberek meleg vére, és hulltak az áldozati fejek a lépcsős piramisok magasán. Ármány és szivárvány, jól működő teokrácia foglalta egybe a kisebb-nagyobb közösségeket. Ámde Cortés az akarat sakktábláján nem ismert más hatalmat, sem egyezséget, sem ígéretet, sem bizalmat; a nemesfém csillogása és a féktelen meggazdagodás varázsa elkápráztatta, ami nem is csoda olyan helyen, ahol az épületek falát is aranylemezekkel díszítették. S mivel az agresszív azték terjeszkedés a két világóceán közti hatalmas földterületen élő népcsoportok leigázásában és foglyok feláldozásában vált nyomasztó valósággá, a feszült helyzet kezdetektől magában hordozta az ellenállás, a lázadás, a megtorlás csíráit, ezt pedig a leleményes Cortés igyekezett saját érdekében úgy kihasználni, hogy az aztékok által leigázott totonacokat és más népközösségeket lázadás szításával a maga oldalára csábította. Viszont a zaklatott körülmények közt attól tartva, hogy nehogy katonái hazavitorlázzanak Spanyolországba, saját hajóit Veracruznál meglékeltette és elsülyesztette. Így Cortés saját csapatai élén és új indián szövetségesivel megerősödve vonulhatott 1519 őszén a több négyzetkilométeres városóriás, Tenochtitlán elfoglalására.

Ámde meglepetésére II. Moctezuma király alázattal és káprázatos ajándékokkal fogadta a hódítókat. Ráadásul, békessége jeléül az azték uralkodó alattvalói esküt is tett V. Károly császár iránt, pompás palotájában vendégül látva a spanyolokat hosszú hónapokig. De Cortés egy sanda pillanatban mégis foglyul ejtette őt, hogy attól fogva egymaga kormányozhassa a teljes Birodalmat. Viszonzásul erre, fellángolt a bosszú. Az aztékok rohama éjszakai menekülésre késztette az európaiakat, ám sok kiút a töltésekre épített városban nem lévén, kincseikkel és aranyaikkal túlterhelten, többen menekülés közben fulladtak a Texcoco-tóba és a mocsárba. Ennek híre kelvén, Kuba és Hispaniola szigetéről jelentős katonai erők érkeztek nemcsak a spanyolok megsegítésére, hanem az egyre erőteljesebben önbíráskodó Cortés megleckéztetésére is. Csakhogy az arany, mint addig mindenkor, ezúttal is megtette hatását, a lefizetett egységek a hódító föltétlen szolgálatába szegődtek. Ilyen túlerővel szemben az aztékok már hiába védekeztek, a városok sorra behódoltak, végül a főváros, Tenochtitlan is elesett. Viszont a Hispaniola és Kuba szigetéről jövőkkel a fekete himlő is partra szállt, tovább tetézve a féktelen pusztítást. Ütött a napóra. Az azték főváros egyszer s mindenkorra fejet hajtott. Akkor említette először Hernán Cortés a helységet Ciudad de Méxicónak.

V. Károly császár, elismerésként, a tapasztalt Cortést nevezte ki Új-Spanyolország első kormányzójának és katonai főparancsnokának, aki nyomban leromboltatta a pogány műemlékeket, és indián rabszolgák hadával megkezdte a keresztény világ felépítését. Helyi kormányzókkal való rendszeres összetűzései miatt kétszer is visszautazott Toledóba a császár igazságtételére számítva, ámde keserűségére, volt, hogy még csak nem is fogadták. Tetemes vagyonának jelentős részét mégis a legkülönfélébb expedíciókra fordította, ebből komoly adósságai is keletkeztek, amit soha nem térítettek meg, hiába kilincselt a császári hivatalokban. 1547-ben ismét Új-Spanyolországban találjuk Cortést. Zaklatott élete végén, noha gazdagon, ámde lélekben megviselt emberként távozott az élők sorából tüdőgyulladásban, hatvankét évesen.

A vándorlelkű, megzabolázhatatlan hajós valódi nyugalomban halála után sem részesült. Végső óhaját nem teljesíthették, mivel nyughelye, amely a birtokára tervezett kolostorban lett volna, nem épült fel. Testét hol ide, hol oda hurcolták különféle okokra hivatkozva, mígnem maradványainak szinte végleg nyoma nem veszett. A független Mexikó kikiáltása után esély volt rá, hogy az őslakosok bosszúból szertedobálják csontjait, de azokat oly titokban rejtették el 1936-ban, hogy csak tíz esztendő múltán,merő véletlenségből találtak rá. Ezután helyezték mai, végső nyughelyére abban a Hospital de Jesús Nazarenó nevű kórház-templomban, amit a spanyolokkal viaskodó azték harcosok ápolására – meglepő gesztusként – ő maga alapított.

Cortés személyisége megosztó volt. Ez halála után sem változott. Az ősi föld tisztelői máig fenyegető szavakkal illetik az öntörvényű hódító spanyolt, míg az európaiak ítélete egy új birodalomalapító tekintélyét látja benne. Talán ezért is neveztek el róla két helység között egy hágót Paso de Cortés-nak, amerre egykor – mint ahogy Hannibál tette az Alpokban – átvezette csapatait Tenochtitlan meghódítására. S ezzel egymaga volt az, aki létrehozta a hajdani Új-Spanyolország óriás gyarmatbirodalmát, s annak nagyhírű utódjaként a mai Mexikót.

Árkossy István