Az új időszámítást követő reggelen kikelt a második sirálykapinty-fióka is. Amikor délután bepillantottam az odúba, a két kicsi felfelé tartott fejjel, nyitott csőrrel várta az élelmet. Vékonyka nyakukon úgy lengedezett a fejük, mintha apró virágok lettek volna. A tátott csőrükben villogó pigmentfoltok csak tovább növelték a hasonlóságot. Amikor október 28-ának egyre ősziesebbre-téliesebbre forduló reggelén a harmadik fióka is kikelt, már hallani lehetett élelemkérő csipogásukat, amely egy régi kvarcóra hangját idézte fel bennem. Aznap estére egyébként meglett a negyedik kismadár is.
Az ötödik viszont nem kelt ki másnap reggel, és nem kelt ki egész délelőtt sem, bár a tojáson egy kis lyukacska látszódott. Az első fióka születésekor azt kérdezte tőlem a feleségem, láttam-e, amikor kibújt? Akkor azt kellett felelnem, hogy nem, de aznap tényleg szemtanúja lehettem a nagy eseménynek. Pötyi, az apuka óvatosan tágítani kezdte a csőrével a lyukat ‒ ez is azt bizonyítja, hogy a szülők segítenek a kikelésben ‒, és délután egy órára kikelt az ötödik, az utolsó fióka is, s teljessé vált a fészekalj. Gyorsan lágyeleséget készítettem, mely attól kezdve mindig ott állt előttük, a lágyeleség ugyanis elmaradhatatlan része a fiókanevelésnek.
De nemcsak a kikelést figyeltem meg, hanem azt is, hogy a sirálykák úgy oldják meg az odú tisztán tartását, hogy egyszerűen megeszik gyermekeik székletét. Ekkor arra gondoltam, hogy mégis jobb embernek lenni, és ha valaki a pelenkázás miatt nyavalyog, jussanak eszébe a díszpintyek!
Felváltva melegítették kicsinyeiket, egy ideig a hím volt az odúban, aztán a tojó, de este mindketten, pontosabban mind a heten együtt aludtak. A fiókák hangja, mely nem olyan sistergő volt, mint a zebrapintyfiókáké, hanem csengő és csipogó, egyre hangosodott. Még nem volt toll a szárnyaikon, de már próbálgatták, verdestek vele. Egyébként a sirálykafiókák sokkal kopaszabbak, mint a zebrapintygyerekek. A zebrapintyfiókák feje kifejezetten „punkos” a sok rakoncátlan, felmeredő pihetolltól, míg a sirálykapintyeké csupasz, mint egy golyó.
A legnagyobb fióka szeme november 4-én nyílt ki, aztán követte a többié. Nem bántam volna, ha az anyjukra ütnek, és ők is búbosak lesznek, de amikor tollasodni kezdtek, szomorúan konstatáltam, hogy egyikük sem ütött a mamára. Egyik sem lett „kontyos”.
Idomítási célzattal mindennap megsimogattuk őket a lányommal, bár biztos voltam benne, hogy a későbbiekben úgyis elvadulnak, de az ember nem sűrűn simogathat díszpintyeket, ezért kihasználtuk. Később, amikor nagyobbak lettek, kivettük őket az odúból. A tenyerünkön ültek, amíg néztünk kifelé a vigasztalan szürkeségbe.
Aztán eljött a nagy nap: kirepültek a fiatalok! Igaz, hogy a következő másodpercben ugyanazzal a lendülettel vissza is repültek az odúba, de akkor is. Ami az egészből a legmeglepőbb volt, hogy szó szerint repültek. A zebrapintyfiókák általában úgy jöttek, vagy inkább estek ki az odúból, hogy nem tudtak szállni, csak a kalitka alján kuksoltak napokig.
19-ére már mind az öt sirálykafióka kint tartózkodott egész nap az „óvoda udvarán”. Tollászkodtak, enni kértek, fontoskodtak, repkedtek, pihengettek, voltak, helyet kértek a létezésben. Ahogy a kisgyerekek mindent megkóstolnak, ugyanúgy „rágcsálták” végig a kalitka tárgyait. 20-án a legnagyobb fióka elkezdett eszegetni a magostálból. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy bekapta a magot, a csőrében percekig focizott vele, aztán kiköpte. Később mindannyian megtanultak maguktól enni, és amint ezt elsajátították, a szüleik elkezdték elvagdosni a családi kötelékeket: már csak vonakodva etették őket.
Volt a kalitkájukban egy hinta, melyet a sirálykacsalád nagy előszeretettel használt alvásra, miután előrelátóan eltávolítottam az odút, nehogy Pitypang újra tojni kezdjen. Esténként sorra feltelepedtek a hintára, és egymás hátára ülve piramist alkottak rajta, akár a cirkuszi levegőakrobaták. Az alsó sort három sirályka képezte, a középsőt kettő, a piramis legcsúcsát pedig egy. Aki jó matekból, annak feltűnhetett, hogy ez még nem hét madár. Valóban nem, Pitypang ugyanis valamiért mindig a kalitka alján aludt.
Valamelyik délelőtt az egyik fióka végre énekelni próbált. Ez azért fontos esemény egy sirályka életében, mert náluk a hímek és a tojók teljesen egyformák, és csak az éneklés ténye alapján lehet a nemeket megkülönböztetni. A sirálykafiúk hangja egészen kellemes, amolyan fecskés ficsergés, ráadásul éneklés közben egy helyben ugrálnak, meg bólogatnak, ami még viccesebbé teszi a performanszot. Az öt fiókából három hím lett, kettő pedig tojó. Miután levedlették csapzott fiókatollukat, csinos, vörösbarna madarakká váltak. Lassan betöltötték a három hónapos kort is, felnőttek. Odakint közben leesett a hó, és lányommal nagyokat szánkóztunk a Városligetben.
Egyszer megpróbáltam megreptetni őket a szobában, de miután egyikük beesett a könyvespolc mögé, és kiszedéséhez az egész polcot arrébb kellett húzni, miután lerámoltam róla vagy száz könyvet, úgy döntöttem, biztonságosabb nekik odabent. Egyébként a madarak tényleg szeretik a kalitkájukat, nem élik meg rabságként a benne töltött időt.
Miként a szüleik, ebben az írásban lassan én is elengedem a fiókákat. Igazság szerint mostanra kettőt már fájó szívvel el is ajándékoztam belőlük gondos gazdáknak. De hogy ne a búcsú szomorú hangulatával köszönjünk el az olvasótól, jöjjön egy utolsó történet: amikor az első madárka énekelni kezdett, tehát kiderült róla, hogy fiú, megkérdeztem Johannát, hogyan nevezzük el. „Milyen madárnevek is vannak?” ‒ tűnődött hangosan, majd felcsillant a szeme, és ezt kiáltotta: „Maci!” Egy hétévesnek ‒ főleg, ha azt a hétéveset Johannának hívják ‒ a Maci is madárnév.

Acsai Roland

Az írás első része ITT olvasható.