A sirálykafiókáink kikeléséről szóló írásomat némileg távolabbról kell kezdenem, mondjuk onnan, amikor először szaporodtak nálunk a zebrapintyek. Johannával, hétéves lányommal máig emlegetjük, hogy amikor először betettem nekik az odút, a kis oktondik nem a belsejébe kezdtek el fészket építeni, hanem a tetejére. Jó példa ez arra, hogy ha madarad van, a legváratlanabb dolgokra számíthatsz.

A kezdeti nehézségek ellenére a „zebrák” lerakták tojásaikat. Náluk a változatosság kedvéért a tojó üldözte a hímet. (Azért fogalmaztam így, mert a sirálykáknál meg a hím a tojót, de erre még később visszatérek.) Szóval, amikor az asszonyka kijött enni meg inni, egyből tépni kezdte a férjét, hogy váltsa fel a fészken, de hiába kopasztotta meg félig, az sohasem értette meg, mit vár el tőle a felesége. (Hasonló mondjuk előfordul emberek között is.) Később egyébként három fiókát neveltek fel sikeresen.

Ugyanehhez a párhoz tartozik egy másik emlékezetes történet is. Amikor pár éve elkezdtem zebrapintyeket keresgélni a budapesti állatkereskedésekben, mindenáron fehér színűt szerettem volna vásárolni, mert gyermekkoromban ilyeneket tartottam, de sehol sem találtam. Végül feladtam, és beértem egy tarka meg egy barna zebrapinttyel, de most jön a poén: amikor a fiókáik tollasodni kezdtek, kiderült, hogy a háromból kettő fehér színű, éppen olyan, amilyet szerettem volna! A megvásárolt madarakban tehát ott rejlettek az áhított, fehér pintyeim is.

Viszont a második költésük szinte teljes katasztrófa lett: nem akarták etetni a kicsiket, és a tojó elkezdett újra tojni. A három fiókából kettő elpusztult, mire észbe kaptam, hogy nekem kéne átvennem a táplálásukat. A harmadikat, a legapróbbat elkezdtem kézzel etetni. Hogy a processzust megfelelően érzékeltethessem, el kell mondanom, hogy a zebrapintyek nagyon mini madarak. Akkorák, mint egy nagyobb lepke. Ezután el lehet képzelni, mennyire aprók a fiókáik. Nagyító kellett hozzá, hogy a lágyeleséggel teli injekciós fecskendővel beletaláljak a csőrébe. A fióka egészen szelíd lett, megült a lányom kezében, és az enyémben is. Mivel sokat tátogott eleség után, Tátinak neveztük el. Kezdetben szürke tollruhát viselt, aztán egyszer csak kiszínesedett, és az éneklést is gyakorolni kezdte, először nyekeregve, majd egyre tisztábban.

Táti sajnos már nincs velünk: egy nyári nap, melyről utólag kiderült, hogy nem is olyan szép, mint amilyennek mutatta magát, véletlenül kirepült a nyitott ablakon. Megzavarodott a hirtelen rányílt hatalmas tértől, és soha többé nem talált vissza.

A zebrapintyek után a japáni sirálykapintyek szaporodását szerettem volna meglesni. A sirálykák különben egyáltalán nem hasonlítanak a sirályokra, méretük megegyezik a zebrapintyekével, és szintén a díszpintyek családjához tartoznak. Japánhoz annyi közük van, hogy Európába Japánból jutottak el. A japánok viszont a kínaiaktól vették át e madarakat, akik évszázados munkával kitenyésztették őket. A sirálykapintyhez több érdekes tény tartozik. Például ez az egyetlen díszpinty, amely a természetben nem fordul elő, tehát nem él vadon. Ősei a hegyesfarkú bronzpinty alfajai lehettek. Ezt le sem tagadhatnák, mert a farkuk máig elég hegyes. A másik érdekesség, hogy olyan szociálisak ‒ angolul ezért is nevezik őket society finchnek ‒, hogy más díszpintyek tojásait vígan kiköltik, fiókáikat önként és dalolva felnevelik. A madarászok ezért néha dajkamadárnak használják őket.

A mi sirálykáink vörösbarna színűek voltak, de a tojónak bóbita is díszelgett a fején, amitől úgy nézett ki, mintha elfelejtett volna fésülködni. Johanna a bóbitája miatt találóan Pitypangnak nevezte el. A hím neve Pötyi lett, a csőre fölötti pöttyök miatt. (Egyébként ő is kirepült egyszer az ablakon, de magától visszarepült a lakásba.)

A tenyésztés most is az odúbetétellel vette kezdetét, és a hat tojásból az elsőt október 9-én rakták le, utána mindennap újabb következett. Egy tojás valahogy összetört, így öt maradt. Mivel kíváncsi voltam, hogy fiasak-e, egyik este meglámpáztam őket. Első alkalommal semmit sem láttam, és ettől kissé elcsüggedtem, de amikor pár nap múlva újra lámpa elé tettem a tojásokat, észrevettem, hogy kettőben elindult az élet. Az egyikben vékony erek piros pókhálója látszódott, és a másikban már ott lüktetett az aprócska szív is. Semmi más nem volt még a fiókából, csak a szív, az élet dobogó origója. Mit mondjak? Az ilyen pillanatokért érdemes madarászni.

Nem sokkal később észrevettem, hogy a hím nem engedi vissza a tojót kotlani az odúba, és nemcsak akkor nem, amikor éppen a hím trónolt a tojásokon, hanem akkor sem, amikor mindketten kint voltak. Ebből pedig végzetes baj származhatott, hiszen kihűlhettek volna a tojások. Sürgősen tenni kellett valamit. Kénytelen voltam elválasztani a kalitkát: az odús részbe Pitypang került, az odútlanba Pötyi, aztán néha összeengedtem őket, hogy megnézzem, változott-e a helyzet, de a problémát csak a fiókák kikelése oldotta meg, addig Pötyi nem society finch volt, hanem egy antisociety finch.

Október 26-ának reggelén, pontban fél nyolckor kikelt az első fióka. Amíg szülei a tojáshéj maradékának felcsipegetésével foglalatoskodtak, meglepően szabályos és kerek fejét úgy nyugtatta egyik testvére tojásán, mint egy fehér, bár nem annyira puha párnán. Akkora volt csak, mint a kisujjam körme. Mindez egyébként az óraátállítás napján történt, és ezt nem tudtam nem szimbolikusnak tekinteni, hiszen a sirálykák számára új időszámítás kezdődött: a szülőség ideje.

Acsai Roland